Kedves Olvasók!
Hát igen, ez lennék én... Késtem. Blahh. Én már megszoktam, de.. Íjjj, bocsiii:/ Azért remélem, nincs harag, azt pedig még jobban, hogy írtok egy-két sort ehhez a részhez is:) Köszönöm azoknak, akik sokszor írtak, titeket aztán nagyon-nagyon szeretlek♥
A fejezetről annyit, hogy ne ijedjetek meg! Ez is a sztorihoz tartozik, csak éppen egy kis kitérő. A múltban játszódik. Azt meséli el, hogy találkozott Pezz és Zayn. Persze ez az én fantáziám szüleménye, a valóságban nem volt ennyire... De majd meglátjátok!
A fejezetről annyit, hogy ne ijedjetek meg! Ez is a sztorihoz tartozik, csak éppen egy kis kitérő. A múltban játszódik. Azt meséli el, hogy találkozott Pezz és Zayn. Persze ez az én fantáziám szüleménye, a valóságban nem volt ennyire... De majd meglátjátok!
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Danielle Cobbler
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.
----------------------------------------------------
PERRIE
- Csajok, hogy áll? –
fordultam legjobb barátnőimhez. Éppen az egyik legszexibb, legtöbbet mutató,
legdögösebb ruhámat vettem fel, hiszen akárhová is megyünk, egy nőnek mindig a
legtöbbet kell kihoznia magából. És ez nem „akárhol” lesz. Ez nagy alkalom
lesz. Már csak azért is, mivel a srácok kitalálták, hogy betörünk egy… moziba.
Tudom, nem a legnagyobb bűntett, de tök izgalmas lesz, biztosra veszem. És azt
is mondták a fiúk, hogyha ez jól sikerül, akkor beülünk a város legdrágább
éttermébe – mivelhogy értelemszerűen a kassza tartalmáért megyünk.
- Jackson el lesz
ájulva tőled – biztosított Jade. Egy hamis mosolyt varázsoltam az arcomra,
hiszen eljutottam odáig, hogy teljes mértékkel teszek Jackson véleményére.
Igazából csak azért akartam bejönni neki, mert ő a suli legmenőbb pasija, meg
hát ott bujkált bennem a kis ördög, így eluralkodott rajtam az a „meg akarom
szerezni ” érzés.
- Pompás – pattant fel
Jesy. – Indulhatnánk már? Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már szinte ki
vagyok éhezve a veszélyre…
Igen, ilyenek vagyunk
mi. Függetlenül attól, hogy tizenhat évesek vagyunk… szóval nem vagyunk az a
fajta „jajj, ott egy pók, mentsen meg valaki”. Inkább a rossz kislányok kategóriába sorolnám magunkat.
- Induljunk –
bólintottam.
- Ja, és P, csak meg
akartam kérdezni, tudatában vagy-e annak, hogy ez a ruci az est végére lekerül
rólad? – majdhogynem dalolta a szavakat göndör hajú barátnőm, mikor elhaladt
mellettem.
Éreztem, hogy egy
aprócska gombóc keletkezett a torkomban attól, hogy szóba jött ez a számomra
rettentően kínos téma. Mivel ők hárman már nem voltak szüzek – legalábbis ezt állították
–, kénytelen voltam ezt füllenteni nekik. Attól függetlenül, hogy a korombeli
lányok többsége úgy gondolta, én nekem nem volt létfontosságú lefeküdnöm akár
egy vadidegennel, csakhogy ne lógjak ki a sorból.
Bár ha valaki ránk
nézett, egyből az jöhetett le neki, hogy ez mind csak felszínesség, az igazság
az, hogy ez az egész nem arról szólt. Néha-néha talán mi is mosolyszünetet
tartottunk, csak azért, mert mondjuk, valamelyikünk abban a pár cipőben jelent
meg, amit egy másikunk az előző napokban szemelt ki magának, de ez mindenkivel
megesik, nem igaz? A valóság az volt, hogy nagyon jó barátságot ápoltunk, csak
mindenkinek megvolt a maga szép – vagy nem – titka.
Ahogy terveztük,
elindultunk, s rövid időn belül meg is érkeztünk arra a helyre, ahol megbeszéltük,
hogy találkozni fogunk. Az ismerős fekete Ford előttünk gördült be, így a
fogadóbizottság is megvolt. Ahogy kiszálltam a volán mögül, mivelhogy négyünk
közül csak én tudtam vezetni, egy kisebb csalódás ért. Igaz, nem érzek iránta
nagyon semmit, esetleg halvány barátságot, mégis együtt voltunk, szóval
elvártam volna, hogy legalább elém jön. De nem, ehelyett olyasvalamit csinált,
amitől a hátamon is föl állt a szőr.
- Bébi, dögös vagy –
markolt bele a fenekembe, de még csak arra sem volt hajlandó, hogy amíg
elejtette a „bókját”, a melleim helyett
a szememet nézze. Hát persze, tőle nem is várhattam volna mást, bár a remény
apró kis szikrája még mindig ott volt bennem.
- Menjünk – söpörtem le
magamról kutakodó kezét, ami már lassan a ruháim alatt jártak.
Vezényszavamra hála
Istennek, mindenki megmozdult valamerre, készülődtünk életünk első igazi nagy
bűntettére.
Mivel csak egyetlenegy
saroknyira volt tőlünk, ezért innentől gyalog folytattuk utunkat. Ahogy
mindenki más, én is felhúztam a fejemre a kapucnit, kezemre pedig egy cuki,
fekete bőrkesztyűt. Amint megérkeztünk a mozihoz, magam elé engedtem Jacksont,
mivelhogy eddig én mentem legelöl. Ő valamilyen módszerrel, amit állítólag a
netről nézett, résnyire ki tudta nyitni nekünk az ajtót, pont annyira, hogy
szépen sorjában mindenki beférjen rajta. Bent levágódtunk a földre és amilyen
halkan csak tudtunk, elmasíroztunk a pénztárgéphez. Mind a nyolcan belenyúltunk
és kivettünk annyi pénzt, amennyit csak tudtunk, mert Jackson ezt is fel tudta
törni valahogyan. Én még csak nem is
vettem olyan sokat, maximum ötven fontot, de a többiek jócskán száz fölött.
Miután ezzel megvoltunk és még csak le sem buktunk, gondolatban lepacsiztunk.
Így legalább nem keltettünk ricsajt, de gratulálni azért tudtunk magunknak.
Nem vesztegettük az
időt, már indultunk is tovább a filmhez. Gondolom ez elég hülyén hangozhatott,
mivelhogy az „kicsit” feltűnő lenne, de a fiúk valahogyan nagyon megbabrálták
az egész épületet, szóval állítólag nem tudtunk lebukni sehogy. Állítólag.
- Hé, P – bökött meg
Jackson. – Te hozd a kaját, mi addig előremegyünk.
- De… – akartam
ellenkezni, azonban ő ügyet se vetve rám, tovább vezette a többieket és engem
ott hagytak. Lehunytam a szemem egy pillanatra, csakhogy megfékezzem magam,
aztán fortyogva a popcorn készítő géphez mentem. Már éppen megtöltöttem a
negyedik zacskót és nyúltam volna a következőért, mikor hirtelen a semmiből egy
kéz tapadt a számra…
Megpróbáltam
sikoltozni, de nagyon rossz tulajdonságom, hogyha bepánikolok, akkor alig jön
ki hang a torkomon, most is csak a nyöszörgésre voltam képes. Az ismeretlen,
aki minden valószínűséggel férfi volt, a csípőmet átkarolva kezdett el húzni
hátrafelé. Rúgkapálni kezdtem őt, de nemhogy elengedett volna, hanem egy halk
káromkodás után még szorosabban fogott magához. Azt vettem észre, hogy eltűnik
a lábam alól a talaj, majdnem megbotlottam, de a fogva tartóm felkapott és
menyasszonyi stílusban vitt tovább a… fogalmam sincs, hova.
Nem mertem ránézni,
féltem, hogy a látványtól csak még jobban megijedek, így inkább behunytam a
szemem és vártam, hogy mi fog következni…
*
* * * *
Hirtelen fogalmam sem
volt arról, hol vagyok, mikor kerültem ide, miért vagyok itt. Persze választ
senkitől nem kaptam. Egyelőre. Felkeltem
az ágyból, és egy számomra teljesen ismeretlen szobában találtam magamat. Az
ablakok lesötétítve, redőnyök lehúzva, az egész helyiség olyan volt, mint az
éjszaka. Pedig már reggel tíz is elmúlt – ezt onnan tudtam, hogy volt egy óra
is bent. Körülnéztem, hátha találok még valami mást is, ami a hasznomra lehet.
Megakadt a tekintem egy ajtón. Legyűrve a félelmet, kiosontam rajta és mivel
lépcsőt láttam, úgy gondoltam, arra van a földszint, akkor biztosan ott van
valahol egy ajtó, ami ki vezet innen. Olyan hangtalanul, amennyire csak tudtam,
haladtam lefelé a lépcsőfokokon. Lent – csakhogy legyen egy kis változás –
mindent a fekete szín uralt. Találomra kiválasztottam egy irányt és afelé
igyekeztem. Hálát adtam a döntésemnek, mivel egy amolyan előszobaféleségbe
jutottam. A kilincsért nyúltam, már azon járt az eszem, hogy ugyan hogy fogok
haza találni és mekkora büntetésben lesz részem. De az ajtó nem akart
engedelmeskedni nekem. Csak húztam lefelé a kilincset, de egyszerűen nem akart
kinyílni. Egy sóhajtás közepette ráhagytam és már azon voltam, hogy
visszavonulok oda, ahonnan lejöttem, így megfordultam…
…és egy akkorát
sikítottam ijedtemben, mint még soha. Egy ismeretlen alak állt előttem,
mosolyogva méregetett, viszont mikor elhagyta a számat a sikoly, fura dolgot
tett. Megpróbált megnyugtatni.
- Hé, ne félj tőlem,
kérlek – suttogta. – Nem akartam rád hozni a frászt.
- Ki vagy te? Hol
vagyok? És te voltál az, aki idehozott? – bombáztam meg kérdések hadával. – Hol
vannak a barátaim? És mi ez a hely?
- Figyelj, nyugodj meg
szépen, addig semmit nem mondok el – nyújtotta felém a kezét.
Furcsa, nagyon furcsa
dolog kerített hatalmába. Eddig kellett nekem egy-két hét, hogy megbarátkozzak
valakivel, hogy a bizalmamba férkőzhessen. Nála pedig semmi ilyet nem éreztem.
Inkább megnyugvást. Úgy gondoltam, ő mindentől megvédene… mellette biztonságban
éreztem magam. Így habozás nélkül elfogadtam, és belecsúsztattam kicsinyke
kezemet az ő hatalmasába. Egy nappali féleség felé vezetett, leültetett a
kanapéra, aztán elrohant. Kezdtem volna megint megijedni, hogy eltűnt, de pár
pillanat múlva megjelent, a kezében két bögrével. Mikor átnyújtotta az egyiket,
az ujjaink összeértek egy fél pillanat erejéig, s mintha szikrák pattogtak
volna körülöttünk. Megráztam a fejem, hátha így kimennek belőle ezek az ostoba
gondolatok. Hiszen alig ismerem tíz
perce!
- Köszönöm.
- Szívesen – villantott
egy fogkrém reklámba illő mosolyt. – Szóval, most itt vagy nálam. Én hoztalak
ide, mivel nem akartam, hogy bajod essen. Néhány állítólagos haverom, akiknek
valami nincs rendben idebent – mutatott a fejére –, elmondták, hogy betörnek a
város mozijába. Velük mentem. Azt tervezték, hogy akik az útjukba kerülnek,
mára halottak lesznek. Szétváltunk. Mindenki más merre ment pénzt keresni. Én a
büfé felé. És akkor megláttalak téged. Nem is tudom, valami arra ösztönzött,
hogy tűntesselek el onnan. Egyszerűen nem akartam, hogy más is rád találjon,
mert akkor most… Mindegy.
- Értem. Nos, köszönöm,
hogy megmentetted az életemet. Iszonyú hálás vagyok érte. Sokkal lógok neked –
néztem bele a szemébe. Eddig valahogy nem került rá sor, így először
megijedtem, attól, amit kiváltottak belőlem azok az igéző, gyönyörű barna
szempárok. Feleszméltem, hogy mit is csinálok, ezért elkaptam a tekintetemet és
rákérdeztem egy olyan dologra, amire még nem válaszolt. – És a többiek? A barátaim?
Nyomatékosan rám
nézett, de nekem nem akart lejönni, mit akart ezzel elérni. Pár pillanatig
töprengtem, aztán mint villámcsapás, úgy ért a felismerés.
- Őket megölték –
suttogtam. Halványan bólintott és közelebb húzott magához. Kivette a kezemből a
bögre teát és megölelt. Kedves gesztus volt tőle, szorosan hozzábújtam, mintha
így el tudtam volna rejtőzni a világ elől. Patakokban folytak le a könnyek az
arcomról. Akármennyire is tudtam néha utálni őket, lényegében velük töltöttem
le az életem nagy részét. Egy óvodába jártunk, aztán akkora szerencsénk volt,
hogy egy osztályba is kerültünk, általánosban. S most pedig a gimit intéztük
úgy, hogy ne kerüljünk külön. Szóval fájt. Nagyon. A tudat, hogy elvesztettem
őket… Eszméletlenül kínzó volt. És én is ugyanarra a sorsra jutottam volna,
hogyha ez a srác, akinek még csak a nevét sem tudom, de olyan érzelmeket vált
ki belőlem, amit még senkinek sem sikerült, nincs ott… Ha nem megy velük, vagy
ha nem ő, hanem valaki más talált volna rám… Akkor már én sem élnék.
- Fogalmam sincs, hogy
tudnám meghálálni, hogy miattad nem haltam meg – húztam az arcom hátrébb,
csakhogy bele tudjak nézni a szemeibe.
- Semmit nem kell
meghálálnod, hisz’ részben miattam vesztetted el a barátaidat – sóhajtott fel.
Nagyra értékeltem, hogy
nem kérdezősködött, a felől, ugyan mit kerestem én hajnalok hajnalán a városi
mozi büféjében. Látszólag egy megértő, kedves, figyelmes… nem akarom ezt a
jelzőt használni rá, mivel még senkire sem mondtam, de… igaz, hogy semmit nem
tudok róla, de nála jobb fiúval még sosem találkoztam. Szóval ő tökéletes. Ez az egyetlen szó közrefogja
mind azt, amit el lehetne mondani róla.
- Még nem is tudom a
neved – jelentette ki váratlanul. – Elárulnád? Persze nem kötelező…
- Perrie. Perrie Styles
– ejtettem ki, még mielőtt mentegetőzésbe kezdett volna.
- Szép. Pont, mint te –
kacsintott, de ő nem csajozó dumaként. Amennyire megismertem, ő ezt komolyan
gondolta.
- Köszönöm – pirultam
el. – És mi… mi a te neved?
- Az viszont titok…
Hirtelen fölébredtem.
Hogy lehetséges az, hogy azt álmodom, ami egyszer már megtörtént? Ilyen velem
még sosem fordult elő. Vegyes érzelmekkel oltottam fel az éjjeli szekrényemen
lévő kislámpát. Kipattantam az ágyból és a fürdőszoba felé siettem. Levettem a
kispolcról a fogmosó poharamat és megtöltöttem vízzel. Lassan kortyolgatva
fogyasztottam el, aztán visszamentem az ágyamba. És töprengtem. A múlton… az
álmomról.
Még mindig szörnyű
visszagondolnom arra az éjszakára. A barátaim egyszerűen csak meghaltak. Ez
számomra óriási tragédia, hiszen’ egyszerre hét embert is elveszítettem.
Viszont másrészről… egy
bizonyos másik szempontból… Azon az éjszakán ismertem meg Zaynt. Merthogy ő
volt az a srác. Az a srác, akit alig ismertem, tudat alatt mégis gyengéd érzelmeket
tápláltam iránta. De ezt a ”srácot” ezután a nap után egy huzamosabb ideig nem
láttam. Nem hallottam felőle. Mindaddig, míg egy bandába nem került Harryvel.
Igencsak furcsa volt a találkozásunk. Mivel én sokáig térerő hiányt szenvedtem,
annak köszönhetően, hogy külföldre kerültem, csak úgy tudtam nyomon követni
Hazza fellépéseit, hogyha telefonon keresztül hallgathattam végig az adásokat.
Úgy meg persze nem láttam senkit, és csak az öcsém hangját ismertem föl.
De arra a napra
hazautaztam, mikor bemutatta nekünk személyesen is a családját. És hát elég…
vicces emlékeim vannak arról a délutánról.
Mi anyuval kitettük a
lelkünket is, csakhogy finom ételt készítsünk, aztán egyszer csak betoppant
négy srác. Úgy ahogyan a tipikus nagymenők, zsebre vágott kézzel, a
farmnadrágjaikat majdhogynem a térdükig – némi túlzással – húzták le, és persze
az sem riasztotta el őket, hogy napszemüveget viseljenek, dacára annak, hogy
november közepén jártunk.
- Wow – néztem bele
egyesével mindannyijuk szemébe. – London rosszfiúi nem öten vannak? –
kérdeztem, miközben Harry elé álltam és egy puszit nyomtam az arcára, mivel
leszögezte nekem, hogy „felőle, amikor elmennek a srácok azt csinálhatok vele,
amit csak akarok, de addig viselkedjek rendesen és ne égessem le őt”. Hálás
pillantást lövellt felém, amiért teljesítettem a kérését.
- Perrie Edwards –
nyújtottam a kezemet egy barna hajú srácnak. Egy barna hajú, helyes srácnak.
- Louis Tomilson,
rendelkezésére, asszonyom – ahelyett, hogy kezet rázott volna velem, fél térdre
ereszkedett, s az ujjaimat kezdte el csókolgatni. Kérdőn néztem öcsémre, de ő
csak megrántotta a vállát.
- Perrie Edwards –
léptem egy szintén barna hajú és szintén helyes
fiúhoz, mikor Louistól elszabadultam. Félreértés ne essék, bírtam a
humorát, de a többieknek is be kellett mutatkoznom.
- Liam Payne –
mosolyodott el. És igen, vele kezet tudtam rázni. Siker!
- Perrie Edwards, ha
rossz lenne a memóriád – léptem nevetve a „következő” bandataghoz. Aki
úgyszintén helyes volt.
- Niall Horan, ne
aggódj, tökéletes a memóriám. Bár a tiedet kétségbe vonom. Tényleg nem
hallottál még rólunk?
- Uhh, nézzétek, én
eddig mondhatni „el voltam zárva a világtól”, semmit nem tudok rólatok,
Harryvel is csak hébe-hóba tudtam beszélni, szóval ezt nézzétek el nekem. De
igyekszem felzárkózni – ígértem meg nekik.
- De amúgy – állt elő a
kérésével Louis –, ha tesók vagytok, hogy-hogy nem ugyanaz a vezetéknevetek?
- Öhm, ez hosszú
történet, de legyen elég annyi, hogy rövidítettem a „Styles”-t és
hozzáragasztottam az Edwardhoz, mivel elég ciki volt, hogy egy pasi nevet is
kaptam. És így jött ki az, hogy EdwardS, ha értitek. Nem nagy cucc –
legyintettem.
- Perrie, ha szépen
megkérlek rá, megterítenél? – hallottam anya kiáltását a konyhából.
- Persze – válaszoltam
rá. – Ti pedig… foglaljátok el magatokat.
Sürögtem-forogtam az
evőeszközökkel, s közben hallottam egy ajtócsapódást, gondoltam, megnézem ki
az. Észre sem vettem, de azt a két darab tányért, ami a kezemben volt, magammal
vittem. Hát, nem kellett volna…
Ahogy megláttam, ki is
jött be a házunkba, nagycsörömpöléssel, amire persze mindenki ijedten rám kapta
a tekintetét, kiejtettem a kezemből mindkettőt. Mivel nem más állt a
nappalinkba, mint Zayn. Az a Zayn.
- Te meg hogy kerülsz
ide? – mit sem törődve az üvegdarabkákkal, ijedt, meglepett vonásaimat nem
rejtegetve fordultam afelé, aki pár hónapja megmentette az életemet.
- Én… - akadt meg.
Látszólag ő sem számított rám.
- Ahh, Pezz, ő Zayn, a
bandatársam és Zayn, ő Perrie, a nővérem. De gondolom, ismeritek egymást…
TE JÓ SZAGÚ ÉG!!!
VálaszTörlésElőször is sajnálom hogy nem kommenteltem egy darabig...
De a részről!!!
IMÁDTAM. HIPERSZUPERELKÉPESZTŐEN TÖKÉLETES!!! De nem értem... Jadeaket megölték??? :((((
SIESS A KÖVIVEL!!!
Szia:D
TörlésAz az igazság, hogy én is sajnálom, hogy nem jöttek a hozzászólásaid, mivel mindig jókat mosolygok rajta, de ettől függetlenül örülök, hogy írtál:)
És igen... Jade-éket megölték...:(