2014. december 9., kedd

One shot - Különleges mozidélután[Zerrie]

Nincsenek megjegyzések:
Kedves Olvasók!
  Úgy érzem, nagyon régen voltam itt. Pedig még egy hónapja sincs, hogy megírtam a búcsúmat. Na, de térjünk is a lényegre. Ja, nem, még nem. Előtte még lenne valami fontos!
  Nyitottam egy blogot. Ami nagyon nem az, mint amiről - idézőjelben - beszéltem. Mivel ez egy Larry Stylinson fanfiction. Én  pedig tényleg meg akartam írni a Kissé gyanús című művemet, már a közepénél jártam, amikor bumm; beleszerettem Larry-be. Én azt nem tudhatom, hogy a kapcsolatuk a valóságban milyen szinten van, csak reménykedhetek, de ez nem jelenti azt, hogy nem írhatok róluk. Pontosabban fordíthatok. Mivel azt csinálom. Nagyon rövid történet, de tényleg, egy fejezet - igazából a blogon szösszenet-nek fogom hívni a terjedelme miatt - alig 1 oldal Word-ben. És éppen ezért kétnaponta lesznek fent a részek. Én már a felét lefordítottam, szóval csak rátok várok. Remélem, velem tartotok majd, akkor is, ha nem vagytok Larry-sek, mivel egy kis kritika mindig jól esik az embernek. Holnap jön az első rész szösszenet, szerdán a második, pénteken a harmadik, szombaton a negyedig... És így tovább. A blogot ide kattintva érhetitek el.
  Na, most már rátérhetek a lényegre. Hoztam nektek egy one shot-ot, ami, tőlem szerintem megszokhatóan, iszonyú rövid lett. De ezért one shot a one shot, nem? Nem értem, mások mit irkálgatnak tíz-húsz oldalon át, amikor ennek csak egy egy levegős történetnek kellene lennie. Remélem, érezhető volt az irigylés. Na, mindegy, lényegtelen.
  Ebben a pici kis történetben pár dolog el fog térni a GWPL-ben alkalmazott felálláshoz, s így közelebb lesz a valósághoz, egy dolog pedig - szinte erről szól az egész, de nem akarom elárulni xD - semmihez nem lesz... köthető, remélem, ez így értelmes. 
  És még valami, ez a történet nem teljesen az én fantáziám szüleménye, egy kedves ismerősöm segített néha-néha, na meg jó barátunk a Wattpad. xD És igen, szerintem ennél hosszabb előszót még életemben nem írtam, szóval itt abba is hagyom...

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
 Danielle Cobbler 
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK

2014. november 22., szombat

Írói utószó

Nincsenek megjegyzések:
Kedves Olvasók!
Fáj, hogy ezen a blogomon utoljára írok. De nagyon-nagyon boldog vagyok, mert   b  e  f  e  j  e  z  t  e  m  életemben először egy történetet! Akármennyire is hangzik nagyképűen, büszke vagyok magamra. Nem hittem, hogy eljutok ide, mivel alapjáraton roppant türelmetlen vagyok és amikor nincs kedvem írni, akkor sem írok, meg akkor sem, amikor megrohamoz az ihlet, de nincs a közelben egy *** laptop, szóval ekkor sem tudok írni. És papírra meg nagyon nem szeretek, mert unalmas bemásolni a gépbe... 
Viszont, most itt, a végén, szörnyen örülök, hogy még is képes voltam rá. És most, akármennyire is szeretnék, nem tudom, mit írjak. De megpróbálok, mivel várhatóan ez az utolsó bejegyzés. És ebben az utolsó bejegyzésbe nem is tehetnék mást, mint köszönetnyilvánítást. Szóval... köszönöm, köszönöm, köszönöm,  k ö s z ö n ö m ! Talán más, egy "kívülálló" elég bénának tekintené ezt a kis csapatot, mivel, lássuk be, tényleg nem kétezren vagyunk, de nekem a 14 nagyon is tetszik. És persze a megjegyzések. Igaz, nehezen, de jöttek. Nem minden részhez, bejegyzéshez, de jöttek. És ezt pedig végképp' köszönöm!:) Most, pedig, jöjjön a kedvenc részem, egy kis statisztika!:D


A blog 4,530 megtekintést, 17 rendszerest, 59 megjegyzést ért el, rövid élete alatt.


Na, és ki kíváncsi arra, hogy mi lesz ezután? 
Egy-két hónap szünet nekem.:D De, csak is azért, hogy megírjam a következő történetemet, aminek a címe - tüttürütüttütü - Kissé gyanús.* És, hogy milyen lesz a besorolása? Dráma, fanfiction. Hogy milyen fanfiction? Harry Styles.** És miért? Mert mért' ne.


EGYÉBKÉNT, HA VALAKIT ÉRDEKELNE, LEÍROM, HOGY EZT A BEJEGYZÉST AZÓTA
 ÍROM, MIÓTA AZ UTOLSÓ FEJEZET KIKERÜLT, CSAK MINDIG MEG  KELLETT 
SZAKÍTANOM AZ ÍRÁSÁT ENNEK A PICI SZÖSSZENETNEK.


KÖSZÖNÖM, HOGY VELEM TARTOTTATOK,
 Danielle Cobbler 
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.



*+**: utólag változtak a terveim :D

2014. október 24., péntek

20. rész: Örökké

8 megjegyzés:
Kedves Olvasók!
Elérkeztünk ide, a történet végére. És, mit ne mondjak, már-már szégyellni való, mennyire rövid lett ez a fejezet. De vigasztaljon a tudat; lezárhatjuk magunkban ezt a rövid sztorit.
Igazából az elejétől kezdve így terveztem; ez nem egy világot megváltó történet lesz, hanem csak valami, ami kicsit kizökkenti az olvasót a stresszes mindennapokból. Valami, amit miközben olvasol megnyugodsz és csak élvezed a sorokat. Valami, amiben kiélhetem rajongásomat a One Direction és Zerrie iránt. Valami, amit nem olvasnak sokan, de akik igen, azoknak az arcukra mosoly kerül. Ezt szerettem volna elérni. Sikerült? Ez már nem rajtam múlik. 
SZERETNÉK MEGKÉRNI MINDEN EGYES IDETÉVEDŐT, HOGY AKI EZT A RÉSZT ELOLVASSA, ÍRJON HOZZÁSZÓLÁST! AZ IS, AKI EDDIG NEM TETTE ÉS AZ IS, AKI IGEN! EZ NEKEM FONTOS LENNE! KÖSZÖNÖM!
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
 Danielle Cobbler 
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
PERRIE

– Valami baj van? – kérdezte aggódó hangnemben Zayn, amikor már otthon ültünk az ágyunkon.
– Öhmm... – elmondjam? Ne mondjam? Áhh, egye fene! – Én csak szeretnék veled... megbeszélni... valami... khmm... – köszörültem meg a torkom – valami fontosat.
Figyelek.
Először is – tördeltem az ujjaimat –, légy szíves, ne utálj! – mielőtt bármit mondhatott volna ezzel kapcsolatban, felálltam és körbe-körbe járkálva a szobában, belekezdtem. – Szóval, nem is olyan rég’ kaptam egy e-mailt. Bizonyos... Maya Dolites-től – nem, annyira azét nem voltam bátor, hogy az arcára pillantsak, és megtudjam, mit vált ki belőle ez a név. Mindent a maga idejében. – De nem is ő a lényeg, hanem maga a levél tartalma. Legalábbis azt hiszem...
Nem értem, mire akarsz kilyukadni – ráncolta a szemöldökét Zayn.
Ő olyan... öhm, rossz dolgokat írt nekem. Olyan dolgokat állított, amiket én nem nagyon akartam neki elhinni, de... – szipogtam. Zayn felállt az ágyról és elém sétált. Letörölte az éppen kigördülő könnycseppemet, aztán összekulcsolta a kezünket.
Rólam is szó esett, ugye? – kezdte megérteni a dolgot. Csak bólintottam egyet, aztán a vállára hajtottam a fejemet és ott sírdogáltam tovább.
Én annyira sajnálom... – kezdtem volna szabadkozni, de még mielőtt folytattam volna, Zayn közbe vágott.
Van rá esély, hogy láthassam ezt az e-mailt? – kérdezte. Oh, ne. Csak ezt ne akarná! Nem is tudom, miért, de nem akartam, hogy ő is elolvassa ezt a bizonyos üzenetet. Ennek ellenére elővettem a telefonomat és beléptem az e-mailek alkalmazásba. Megkerestem a sok közül és Zayn kezébe nyomtam.

Díj #3 #4

Nincsenek megjegyzések:

Köszönöm szépen, netty!♥

1. Mi az igazi neved? - Daniella
2. Kedvenc filmed? - The Twilight Saga/One Direction: This is us/One Direction: The concert film
3. Kedvenc vloggered? - FollowAnnaBreakfastatfruh
4. Kedvenc számod? - 5 One Direction - Little Things

1. Talán elmehetek a 2015-ös Bécsben lévő koncertre(1D)!
2. Sütit eszek.
3. Azt hiszem, miután megírom ezt a bejegyzést, csak olvasni fogok egy bizonyos blogot, és lustálkodok.:)
4. Ma Steal My Girl klip, yeeee!!

1. Larry vagy Elou?
2. Betudod fejezni? ...And I'm in love with you...
3. One Direction?
4. Haragszol, amiért csak a 1D-vel kapcsolatban tettem fel kérdéseket? :D

Netty L. Nelson - muszáj volt. ♥
paapaya - ♥
Bo E. - ♥
Nem tudom...



Köszönöm szépen, paapaya!
Remélem, nem haragszol meg, amiért nem írok semmit, de az előbb már
válaszoltam egy díjra és lusta vagyok... :D De azért Köszi♥

2014. október 22., szerda

19. rész: Nekem egy kiadós beszélgetés is jutott

3 megjegyzés:
Kedves Olvasók!
Utolsó előtti fejezet. Nem is tudom, mit kéne írnom. Talán azt, hogy köszönöm a 11 rendszeres olvasót és a +3500 oldalmegjelenítést! Igen, ezt le kellett. Aztán pedig egy kicsit a részről.
Utolsó nap Rióban. Érződik, hogy nem kell már sok. Perrie hűen tartja magát ahhoz, hogy nem aggódik, amíg nem beszél Zayn-nel, de így átolvasva, jobban le írhattam volna az érzelmeket. Ja, és még annyi, hogy - igaz, nem jártam még Rióban - kétlem, hogy annál a bizonyos éttermi jelenetnél tényleg úgy lennének a dolgok a valóságban is. De sebaj.:) 
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
 Danielle Cobbler 
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK

-------------------------------
PERRIE

– Megvan minden? Szekrényekben, polcokon, ilyesmiken nem hagytatok semmit? – kérdeztem, mivelhogy indulásra készen álltunk – legalábbis kellett volna állnunk. Csakhogy még egyszer utoljára átjártuk a rezidenciánkat, nem-e ott hagytunk valamit. De még szerencse, hogy megtettük, különben egy napszemüveg, pár hajba való, egy fél pár zokni és ehhez hasonló apróságokat itt hagytuk volna!
– Szerintem igen – tűnt föl Harry.
– Szerintem is – csatlakozott Eleanor.
– Remek, akkor mehetünk?
– Igen!
– Igen! – szólaltak meg egymás után. Bólintottam, aztán még utoljára végig néztem a gyönyörű szép lakosztályunkon, amit három hét alatt igen, igen megkedveltem. Elraktároztam ezt a kis időt a memóriámban. Az őrültségeket, meglepetéseket, szomorkodást – khmm... – és a véget nem érő hülyülést.
Egy halvány mosollyal az arcomon az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset. Mivel már, a személyzetnek köszönhetően, a csomagjaink az autóban vártak minket, nem kellett cipekednünk – csak azt a kevéske mütyürt, amit utólag megtaláltunk.
Nem, a mostani alkalommal nem kellett lépcsőznünk, nem is törtünk rá egy éppen uborka pakolásos fejű nénihez. Egyszerűen csak, úgy, ahogy a normális emberek – szóval magunkra egyáltalán nem jellemző módon –, egyszerűen csak beszálltunk a liftbe. Megnyomtuk a gombot, ami a földszintig visz minket. Aztán kép szakadás.
Kihunytak a fények, s a lift nyikorogva leállt. A negyedik és az ötödik emelet közt. Mindez még egyáltalán nem is zavart volna minket – hiszen ez nálunk akár mindennapos jelenség is lehetne, ha folyton lifttel közlekednénk. De az, hogy rajtunk kívül utazott még három „nagymenő” tizenhárom éves fiú, akik felváltva stíröltek engem és Eleanort..! Na, az több volt a soknál.
– Mi lenne, ha befejeznétek? – fordultam hozzájuk egy gúnyos mosollyal.
– Há' mi lenne? Semmi – válaszolta az egyik, aki talán hasonlított egy kicsit Justin Bieberre.
– Rendben, akkor most, hogy megvolt az engedékeny Perrie, én jövök! – lépett elém El. – Vagy befejezitek a fenekünk bámulását, vagy...
– Vagy mi lesz? – vágott közbe a piros mellényes, fekete hajú. – Idehívod a buzi pasidat a Nyál Direction-ből?
Na, erre aztán annyira felkaptuk a vizet – mindhárman, ráadásul, mivel egytől egyig érintettek voltunk a témában. El a piros mellényes, fekete hajúnak, én a Justin Bieber utánzónak adtam egy jó nagy, csattanós pofont, Harry pedig behúzott a harmadiknak, aki meg sem szólalt mondjuk, de a jelenlétével támogatta a másik kettőt, szóval jogos volt.
Hátat fordítva nekik – most már nem mertek megszólalni – vártunk. Vártunk, vártunk és vártunk. Aztán a változatosság kedvéért még egy kicsit vártunk, de egyszer csak újra világosság lett és a lift is folytatta megkezdett útját. Jó néhány pislogással, de kibírtuk az erős fényt, miután a szemünk hozzászokott a sötétséghez.
Kicsit fura volt, hogy így is észrevettek minket, mikor egyikőnk sem nyomta meg a piros gombot, de a a mai világ már olyan modern, hogy lehet, nem is kellenek hozzá vészjelzők, tudják, hogy valami nem oké.

2014. október 20., hétfő

Egy kis kitérő - avagy Danielle kitárul

Nincsenek megjegyzések:
S Z I A S Z T O K !

Ilyen bejegyzéssel erre a blogra - de szerintem másikra sem - nem érkeztem még. Szóval, talán szokatlan lesz nektek. Egyáltalán nem sértődöm meg, ha nem mindenki olvassa végig, hiszen ez nem a történettel kapcsolatos - annyira.
Szó lesz a legújabb (történetes) blogomról, a kettő design-osról, a terveimről, na, meg persze, magáról a GWPL-ről. Hát akkor, kezdjük is az elején! 

Skype Call

Ez lenne a legújabb blogom címe. Szerintem egyedi az egész sztori, legalábbis én még nem találkoztam hasonlóval. Bár ez csak az én véleményemet takarja... :D Igazából fordítom a blogot, de sok mindent átírok úgy, ahogy nekem tetszik, néhány jelenetet kihagyok, néhányat pedig pluszba beleteszek, szóval félig az én fantáziám szüleménye is. Nézzünk is róla egy kis kedvcsinálót - vagyis a fülszöveget.
A Skype-ot a világon mindenhol használják. Barátok kommunikálhatnak a világ minden tájáról egymással. A párok videón is láthatják egymást, ha éppen távol vannak egymástól. A játékosok Skype hívás közben számítógépes játékokat próbálnak ki, miközben megbeszélik a stratégiát. 
De Amelia... mondjuk úgy, hogy az ő története egy kicsit más.
LINK LINK LINK LINK LINK LINK LINK LINK LINK LINK

Wonderland, Dare to dream



Ezek ugye a kettő design blog, amiken társzerkesztő vagyok. A Wonderland pár napja hirdetett egy könnyed blogversenyt, amiről részleteket ITT olvashattok. Számítok rátok!:)  A Dare to dream oldalhoz pedig nem rég csatlakoztam. Itt rendelhettek tőlem, ha esetleg van kedvetek... De többet nem tudok róluk mondani írni.


Díj


Nagyon szépen köszönöm Alice-nek♥
SZABÁLYOK
1. linkelj engem!
2. válaszolj 4 kérdésre!
3. Írj magadról 4 dolgot!
4. küldd tovább a díjat 4 embernek!
VÁLASZAIM
1. 1D, vagy 5SOS? - egyértelműen a 1D! a másik képbe sem jöhet!!
2. nézed a Pretty Little Liars-t - naná!
3. jelenleg hány blogod fut? - 2 történetes, 2 design.
4. mit tanácsolsz egy kezdő bloggernek? - legyen önbizalmad! ne rettenj el az első rossz szótól!
4 DOLOG RÓLAM
1. egy héten át írtam ezt a bejegyzést, mivel mindig meg kellett szakítanom valami miatt...
2. eddig utáltam az éneket, de idén már a kedvenc tantárgyam, hála a tanár úrnak!♥
3. hétfőn megvettem a Keserkék c. könyvet, és csak otthon jöttem rá, hogy ez egy sorozat harmadik része.
4. hogy legyen valami a blogról is: már csak 2 fejezet van hátra.
JELÖLTJEIM
paapaya - örök♥

Girl With Purple Lips

Ötletes cím, nem? Nem láttam még sehol... Oké, hagyjuk is, nem a sztori címének elemzése miatt hoztam létre ezt a bejegyzést! 
Említettem az elején, hogy a BTH rendezvény keretein írtam ezt a történetet. Szóval már valójában készen van. Csak arra vár, hogy TI is elolvassátok, véleményezzétek! És most, hogy már ennyire a végén járunk a blognak... nem is tudom. Olyan furcsa érzés. Na, mindegy. Tervezek még egy írói-utószót, az lesz itt - asszem' - a legutolsó bejegyzés... Szóval a jövőhéten kitehetem a BEFEJEZETT szócskát a blogcím után. Nem furcsa? Nekem nagyon:D Még sosem történt velem ilyen, nem hittem, hogy lesz valaha is annyi energiám/türelmem/akaratom, hogy egy teljes történetet megírjak. De hát, ez is megtörtént!

Mi lesz ezután?

Amit fentebb is említettem, nyitottam egy új blogot, a Skype Call-t. Nincs megállás!*menőnek érzi magát*  Szóval ott megtalálhattok ezután, remélem, ott is összegyűlik egy ilyen kis "közösség", mint itt, a GWPL-en.:) Megszerettelek titeket, be kell, hogy valljam:D 
És, ami az újdonság; tervben van még egy blog! Ami ugyan nem egy történettel fog foglalkozni, hanem sok kicsivel. Ezek a történetek a 1D körül fognak forogni. És ebből talán már ki is találhattátok: ZERRIE sztori is lesz, ezrével... 
Még nem publikus az oldal, de a címét megosztom veletek; Live. Love. Novels.



KÖSZÖNÖM, HA VÉGIG OLVASTAD,
 Danielle Cobbler 
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK

2014. október 19., vasárnap

18. rész: A húszassal fogunk menni!

Nincsenek megjegyzések:
Kedves Olvasók!
Kellemes vasárnap estét kívánok nektek! Hogy vagytok? Várjátok már a szünetet? Esetleg hozzátok már beköszöntött? Mik a terveitek? Remélem, benne van a 24-ei egész napos Steal My Girl klip nézése!!:D
Vártátok már ezt a részt? Ti is érzitek, hogy közelít a vég? (Titeket is idegesít, hogy folyton kérdéseket teszek föl?) 
Tessék-lássék, 18. fejezet a Girl with purple lips-ből - mindenképp' hagyjatok magatok után nyomot!

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
 Danielle Cobbler 
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK
------------------------------------
PERRIE
Ma nem lesz olyan meleg, maximum tizenöt fok – kiáltotta Eleanor.
Nagyszerű, akkor legalább azon már nem kell agyalnom, milyen szellős, nyárias ruhát vegyek föl. Így végre hasznát is veszem azoknak a daraboknak, amiket hoztam.
A választásom egy fehér ing, bézs bőrkabát, egy bézs farmernadrág, valamint egy szintén bézs magas sarkú lett. Plusz ezekhez még hozzácsaptam néhány fehér kiegészítőt. Gondolok itt egy mini táskára, fülbevalóra, karkötőkre és hajba valóra.
Mikor elkészültem, átsétáltam a nappaliba és leültem egy fotelba. Mivel se El, se Harry nem készült el, így egyedül voltam ott. Nem szokásom, de mivel éppen halálra untam magamat, egy kisebb mérlegelés és egy ördög-angyal játék után a kezembe kaptam az öcsém telefonját, és naná, hogy az üzenetek menüpontba léptem be. A legelső beszélgetésre kattintottam rá, ami nem nevet, hanem számot írt ki.
Csak hat SMS-t kellett elolvasnom, rájöttem, hogy az öcsémre bizony rátalált a szerelem. Még hozzá nagyon cuki, rózsaszín ködös szerelem. Komolyan, olyan édes, „Nyuszim”-nak hívja a leányzót. Késztetést éreztem, hogy halljam a lány hangját, hátha találkozok vele, és akkor fel tudjam ismerni. Okos lány módjára nem Hazza telefonjáról tárcsáztam, mert azt látta volna, hanem az enyémről. Ami viszont igen… meglepőre sikeredett. Na, jó. Majdnem szívrohamot kaptam.
Szóval. Éppen, hogy írnám be a harmadik számjegyet, mikor automatikusan kidobja a készülék azt a nevet, akinek ugyanígy kezdődik a telefonszáma. Ügyet sem vetve rá, gondolván, biztosan csak véletlen egybeesés, folytattam. De az onnan akkor sem tűnt el, mikor befejeztem. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, leellenőriztem háromszor is, de a számok csak-csak egyeztek. Mint a hideg zuhany, úgy ért a felismerés, értelmet nyert minden kis nyom, utalgatás.
Waliyha Malik. Ő az a bizonyos lány, aki elrabolta Harry szívét.

2014. október 15., szerda

17. rész: Maya Dolites

2 megjegyzés:
Kedves Olvasók!

   Régen írtam már a fejezet előtt, így most a fontos dolgokat "elhadarom" egy szuszra. A legelső és egyben legfontosabb dolog: közelít a vég, már csak 3 fejezet van hátra, ezzel együtt. És mivel erről már nem is tudok mit mondani, rátérnék a következő témára, ami nekem nagyon sokat jelent. Eltűntetek. Vagy nem tudom, de semmi visszajelzést nem kaptam az utóbbi pár részhez. Ennyire förtelmesek lettek volna? Pedig tudom, hogy sokan kattintottatok a "tovább a teljes fejezethez!" linkre, mivel megmutatják a statisztikák! Az pedig tán' csak azt jelenti, hogy elolvastátok... Hát igen, ezzel szomorúvá tettetek engem. Mindenesetre, szeretném, ha ez a rész alá írna mindenki, aki olvasta. Összejön? Remélem.
   A fejezetről pedig. Elnézést a "csúnya" szavakért, de úgy gondoltam, itt elengedhetetlen, mivel maga a fejezet, vagyis az a bizonyos levél stílusa ilyen. És, lehet, hogy talán túl részletesen írtam le azokat a dolgokat, meghagyom nektek így, eredetiben. 
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Danielle Cobbler
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.
-----------------------------------------------------

PERRIE

Sok időm ment arra, hogy utánajárjak az igazi címednek, így nagyon remélem, hogy eljut hozzád ez a levél!
Először is, szeretném leszögezni, hogy ez nem egy rajongói levél, mivel én személy szerint tiszta szívemből utállak téged! Semmi hangod nincsen, egyszer hallottam egy dalod, migrént is kaptam miatta, így utólag is köszönöm szépen, meglettem volna nélküle is. Az a kis hírneved, amid van csak a One Directionnek köszönhető, szóval higgadj le, nem kell ám dívásodni, oké? El kell ismernem, nálad nagyobb ribancról még nem hallottam, gratulálok hozzá. Komolyan, vegyél vissza, mert a hideg ráz tőled. És azt ajánlom, sürgősen változtass stílust, mert a mostani… hogy is fogalmazzak úgy, hogy ne bántsalak meg? Vagy tudod, mit? Magasról teszek rá, sőt remélem, megérint téged ez az üzenet annyira, hogy eltakarodsz a kamerától örökre. Szóval, azt akartam mondani, hogy a mostani stílusod – ha lehet egyáltalán annak nevezni – hasonlít egy fogyatékos disznóéra, aki maga választja ki, mit vegyen föl. Vagyis, bocsánat, nem akartam megsérteni ezzel azokat a szegény kis malackákat!

De térjünk a lényegre, most, hogy ócsárolhattalak téged, szebb is lett a napom. Mégis csak jó vagy te valamire! Hol is tartottam? Ja, igen!
Zayn az enyém! Csak az enyém! Hogy jössz te ahhoz, hogy belerondíts a mi életünkbe? Ráadásul könyörgöm, még a vak is látja, hogy csak érdek kapcsolat az egész. De ezt én pont leszarom, térjünk a lényegre!
Mi tökéletes harmóniában éltünk együtt, minden meg volt, ami kell egy IGAZI párkapcsolathoz: egyetértés, összhang, meg minden, de volt egy olyanunk is, ami köztetek biztosan nincsen: mégpedig a SZERELEM. És aztán, hipp-hopp, jössz te azzal a jó nagy hátsó feleddel és tönkreteszel minket… vagyis majdnem. Igen, összejöttetek Zaynnel, tudom jól. Viszont azt te már nem, hogy a drágalátós barátocskád nálam kereste a boldogságot. Igen, jól olvasod, lefeküdtünk, MEGCSALT téged. Nem is egyszer, nem is kétszer… nem is százszor. Képzeld, tegnap is meglátogatott engem. Hmmm… az az együttlétünk… Isteni volt! És ma is jön. Meg amúgy hetente jár hozzám. De van, mikor nem bírja ki nélkülem és gyakrabban tesz látogatást. Hát nem édes? Ó, dehogynem.
Igazából Zaynie nem akarta, hogy megtudd, már nem is emlékszem, miért. De én úgy gondoltam, ennyit megérdemelsz. Többet nem, de ennyit igen. Vagy lehet, hogy nem is ez az indok vezérelt, inkább csak jó az orrod alá dörgölni, én mennyivel vagyok jobb nálad. Ki tudja?
Áhh, tudod, most mit csinálok azon kívül, hogy ezt a levelet írom neked? Egy képet nézegetek, s arra élvezek. Egy képet, amin Zayn van… meztelenül. Olyan tökéletes az alakja, meg mindene, amúgy.

Perriekém, kezdelek megsajnálni. Olyan nyomorult vagy. Ohh, szegény kicsi Perrie, ha tudnád, milyen szívesen nézném az arcodat, miközben ezt olvasod! Kíváncsi vagyok, hogyan reagálod le ezeket. Annyira, de annyira kíváncsi…

2014. október 12., vasárnap

16. rész: Leszbi vagyok!

Nincsenek megjegyzések:
PERRIE

Két hét. Ennyi idő telt el azóta a nap óta, mikor felültünk a Londonból egészen Rio de Janeiroig tartó repülőgépre. És igen sok minden történt két hét alatt. Példának okáért, kiderült, hogy leszbi vagyok, de ezt majd csak szép sorjában. Remekül haladunk a forgatással is, már csak pár másodpercnyi részletet kell felvenniük a stábnak, s néhány vágás és miegyéb után már kész is lesz a Bad Girl hivatalos videoklipje. Hát nem fantasztikus? Ezek mellett pedig még annyi, de annyi mesébe illő jelenetet éltünk meg e pár nap leforgása alatt! Egyszer mondjuk, egy hajókirándulásban vehettünk részt. Csodálatos érzés volt a tiszta, kék tengert szelni. Még delfineket is láttunk! Nagyszerű volt, én mondom. És, ha ez még nem lenne elég, meglátogattuk Brazília legnagyobb árvaházát. Olyan édesek voltak a gyerekek. Bár nem nagyon értettük meg egymást, a kisebbekkel szavak nélkül is jót tudtunk játszani, a tizenévesekkel, akik valamilyen szinten tudtak angolul, pedig jókat nevettünk és beszélgettünk. Olyan erősek ezek a gyerekek! Én el nem tudom képzelni az életemet úgy, hogy nincs anyukám. Bár sokszor összevesztünk, halálosan szerencsés vagyok, hogy megadatott ő nekem. Így miután Paullal és Dustinnal lebeszéltük a dolgot – mivel nyilvánvalóan Harry azonnal belement –, a dalunk előrelátható bevételének kilencvenöt százalékát nekik ajándékozzuk. Én szívem szerint az egészet, de nem lehetett, mert abból a maradandó öt százalékból a stábot kellett kifizetnünk. Na, de kanyarodjunk is vissza oda, hogyan is látott napvilágot az a hír, hogy a nőkhöz – pontosabban egyhez – vonzódom!

- Halljátok, ezt látnotok kell! – kiáltotta Harry. Mivel halványlila fogalmunk sem volt arról, mit akar, esetleg történt-e vele valami, egyből odasiettünk hozzá.
- Ki sérült meg? – kérdezte egyből ijedten Eleanor.
- Mi? – nevetett fel Hazza. – Csak nézzétek a tévét.
Kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén és vártuk, mi is olyan fontos.
- Most meg mit csinálsz? – pillantottam le a – szó szerint – lábam előtt heverő öcsémre, aki a telefonját bütykölte.
- Üzenek a srácoknak, hogy ők is láthassák – válaszolta, miközben szorgosan pötyögött. Rántottam egyet a vállamon, aztán pedig a tévének szenteltem a figyelmemet.
- Következő műsorunkat tizenkét éven aluliaknak nem ajánljuk – jelentette ki a monoton hang.
- Szép jó estét mindenkinek! Chelsea Briggs vagyok, és ez itt a WTF! – szentséges teremtőm, milyen hangja van már ennek a nőnek? – Ma is, mint minden vasárnap, egy óriási titokról rántjuk le a leplet! És ez nem más, mint azok az egyértelmű jelek, avagy az igazság Perrie Edwards és Eleanor Calder kapcsolatáról!

2014. október 9., csütörtök

15. rész: De csak azért, mert rólatok van szó

Nincsenek megjegyzések:
PERRIE

Reggel iszonyú fejfájásra ébredtem. De nem az enyémre, hanem Harryére.
- Mi van már? – nyöszörögtem.
- Segíts rajtam, Nővci. Szétrobban a fejem és már elfogyott a fájdalomcsillapító. Mit tegyek? – ült le az ágyam szélére.
- Hajj – sóhajtottam lemondóan. – Először is, ittál tegnap, vagy mitől fáj a fejed?
- Csak annyit, mint ti.
- Akkor? – néztem rá követelően. Annyit agyaltam az éjjel a múlton, hogy alig aludtam valamit. Érthető, hogy nyűgös vagyok.
- Nem tudom, de ne legyél már ilyen mogorva. Mi bajod van? – pillantott rám szeretett teljesen. Nem tudok ellene mit tenni, egyszerűen nem megy, nem ment nekem sohasem az, hogy ne hódoljak be Harry könyörgő tekintetének.
- Semmi – keltem ki az ágyból. Beletúrtam a hajamba, feltűnésmentesen akartam volna kezdeni vele valamit, mert ki tudja, hogy nézhetek ki, abban pedig biztos voltam, hogy a kamerák már vesznek minket.
A konyhába vánszorogtam, onnan pedig a hűtőhöz. De semmit nem találtam benne, csakis egy lejárt szavatosságú tejfölt – ami egyből repült is a kukába –, meg pár száraz zöldséget.
- El kéne menni, bevásárolni… – csuktam be a frizsider ajtaját és néztem Hazzre.
-… Vagy rendeljük meg online a cuccokat – vetette fel, s már szaladt is el valahova, aztán pár pillanat múlva visszatért a laptopjával a kezében.
- Nem lehetsz ilyen lusta! – hitetlenkedtem.
- Mehetünk felőlem, de a legközelebbi bevásárlóközpont messze van, nincs kocsink, autókölcsönző egy darab sincs a közelben, és még csak tömegközlekedéssel sem tudnánk eljutni oda…
- Mutasd csak az ajánlatot! – változtattam meg a véleményemet egyből, miután felsorolta a hátrányokat.
* * * * *
Két óra múlva már üdébben és több energiával álltam neki, hogy elkészítsem a szuper bájitalomat, amitől pikk-pakk elmúlik a fejfájás. A kiszállító szerintem egész évben összesen nem vitt sehova annyi cuccot, mint amit most hozzánk. Már El is felkelt, de őneki sem engedtem, hogy megnézze, mit is csinálok. Mármint azt tudta, hogy mit, csak azt nem, hogy hogyan. És akármenyirre is jó barátnőm, ezt még neki sem árulom el. Titkos recept.
Mikor elkészültem a keverékemmel kiöntöttem a lila – tudom, eléggé bizarr szín – löttyöt három pohárba. Elkiáltottam magam, hogy jöjjenek ide, s mintha csak erre vártak volna, egyből megjelentek a kis asztalkánál.

2014. október 6., hétfő

14. rész: Az viszont titok...

2 megjegyzés:
Kedves Olvasók!
   Hát igen, ez lennék én... Késtem. Blahh. Én már megszoktam, de.. Íjjj, bocsiii:/ Azért remélem, nincs harag, azt pedig még jobban, hogy írtok egy-két sort ehhez a részhez is:) Köszönöm azoknak, akik sokszor írtak, titeket aztán nagyon-nagyon szeretlek♥
    A fejezetről annyit, hogy ne ijedjetek meg! Ez is a sztorihoz tartozik, csak éppen egy kis kitérő. A múltban játszódik. Azt meséli el, hogy találkozott Pezz és Zayn. Persze ez az én fantáziám szüleménye, a valóságban nem volt ennyire... De majd meglátjátok!
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Danielle Cobbler
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.
----------------------------------------------------

PERRIE

- Csajok, hogy áll? – fordultam legjobb barátnőimhez. Éppen az egyik legszexibb, legtöbbet mutató, legdögösebb ruhámat vettem fel, hiszen akárhová is megyünk, egy nőnek mindig a legtöbbet kell kihoznia magából. És ez nem „akárhol” lesz. Ez nagy alkalom lesz. Már csak azért is, mivel a srácok kitalálták, hogy betörünk egy… moziba. Tudom, nem a legnagyobb bűntett, de tök izgalmas lesz, biztosra veszem. És azt is mondták a fiúk, hogyha ez jól sikerül, akkor beülünk a város legdrágább éttermébe – mivelhogy értelemszerűen a kassza tartalmáért megyünk.
- Jackson el lesz ájulva tőled – biztosított Jade. Egy hamis mosolyt varázsoltam az arcomra, hiszen eljutottam odáig, hogy teljes mértékkel teszek Jackson véleményére. Igazából csak azért akartam bejönni neki, mert ő a suli legmenőbb pasija, meg hát ott bujkált bennem a kis ördög, így eluralkodott rajtam az a „meg akarom szerezni ” érzés.
- Pompás – pattant fel Jesy. – Indulhatnánk már? Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már szinte ki vagyok éhezve a veszélyre…
Igen, ilyenek vagyunk mi. Függetlenül attól, hogy tizenhat évesek vagyunk… szóval nem vagyunk az a fajta „jajj, ott egy pók, mentsen meg valaki”. Inkább a rossz kislányok kategóriába sorolnám magunkat.
- Induljunk – bólintottam.
- Ja, és P, csak meg akartam kérdezni, tudatában vagy-e annak, hogy ez a ruci az est végére lekerül rólad? – majdhogynem dalolta a szavakat göndör hajú barátnőm, mikor elhaladt mellettem.
Éreztem, hogy egy aprócska gombóc keletkezett a torkomban attól, hogy szóba jött ez a számomra rettentően kínos téma. Mivel ők hárman már nem voltak szüzek – legalábbis ezt állították –, kénytelen voltam ezt füllenteni nekik. Attól függetlenül, hogy a korombeli lányok többsége úgy gondolta, én nekem nem volt létfontosságú lefeküdnöm akár egy vadidegennel, csakhogy ne lógjak ki a sorból.
Bár ha valaki ránk nézett, egyből az jöhetett le neki, hogy ez mind csak felszínesség, az igazság az, hogy ez az egész nem arról szólt. Néha-néha talán mi is mosolyszünetet tartottunk, csak azért, mert mondjuk, valamelyikünk abban a pár cipőben jelent meg, amit egy másikunk az előző napokban szemelt ki magának, de ez mindenkivel megesik, nem igaz? A valóság az volt, hogy nagyon jó barátságot ápoltunk, csak mindenkinek megvolt a maga szép – vagy nem – titka.

2014. október 3., péntek

13. rész: Az az egyszerű tény, hogy a nővére vagyok

1 megjegyzés:
PERRIE

És még egy valamit fel tudok írni a listámra, ami a FELELŐTLEN VISELKEDÉS címet kapta. Ez pedig nem más, minthogy hajnali fél hatkor aludtam el, hiszen addig beszélgettünk Zaynnel. Akkor is csak azért tettük le, mivel Szerelmem észbe kapott és figyelmeztetett engem, hogy a mai napom valószínűleg kemény lesz és a teljes figyelmemet igényli. Bár alig aludtam valamit, egyáltalán nem bántam meg. Elmeséltem neki a kis „kiruccanásunkat”, amiről ő nem tudhatott, hisz’ azt nem közvetítette a tévé. Beavattam abba, hogy most is barna hajam van. Ő is elmesélte a napját, ami ugyan nem volt valami eseménydús, én mégis szívesen hallgattam, hiszen olyan jó volt vele beszélgetni, bár igaz, semmi nem pótolhatja azt, mikor egymás mellett agyunk. Olyankor meg tudjuk fogni egymás kezét, bármikor lophatunk a másiktól egy rövid, vagy éppen hosszabb csókot. Igen, ezek tényleg pótolhatatlanok, mégsem szabad lebecsülni egy egyszerű hívást sem, hiszen az is több, mint a semmi.

– Jó reggelt! – köszönt Eleanor. Ő sem nézett ki sokkal jobban, mint én. És ezt onnan is tudom, hogy mindenhol tükrök vannak ebben a lakosztályban.
– Jobbat – nyögtem fel, mivel abban a pillanatban, a fejembe nyilallt a fájdalom. És a másnaposság.
– Én nem találtam semmit a fejfájásomra, de azért te még próbálkozhatsz – javasolta El.
– Fenéket, majd elküldjük egy patikába Harryt – legyintettem. Barátnőm rám bökött mutató ujjával és elismerően bólogatott.
– Mi van velem? – jött a képbe az emlegetett szamár.
– Te szépen elmé... vagyis. Ugye elmész egy gyógyszertárba és hozol fájdalomcsillapítót? – pislogtam rá kérlelően.
– Azt lesheted – nézett rám úgy, mint egy hülyére.
– Ha! – szívtam be a levegőt. – Velem nem beszélsz így és most el fogsz menni azért a gyógyszerért. Indulás, van rá negyed órád!
Lehajtott fejjel bújt bele a papucsába és sétált ki az ajtón.
– Ezt meg hogy csináltad? Jó ötlet elküldeni őt, de hogy meg is teszi... – csodálkozott El.
– Hát... – rántottam meg a vállam. – Legyen elég annyi, hogy az évek során megtanulta, hogy amit én mondok az szent és sérthetetlen, avagy nem jó velem kötözködni. Meg ezekhez még hozzácsapódik az az egyszerű tény, hogy a nővére vagyok.

* * * * *

– Megjöttem – hallatszott Harry hangja és egy ajtócsukódás is. Mivel én még a fürdőszobába készülődtem, nem tudtam lemenni hozzá, de ezt ő megoldotta. Két perc múlva ugyanis valaki kopogtatott az ajtómon.
– Gyere – kiáltottam. Az én drága öcsikém bújt be hozzám, ezért kénytelen voltam letenni a szempillaspirált és rá figyelni.
– Először is, hoztam neked... – nyomott a kezembe egy bögrét, aminek a tartalma minden bizonnyal a fájdalom csillapító volt, belekavarva a teába. – És még ezt is... öhm, bocsánatkérés gyanánt – adott még egy dobozt is. Egy gyönyörű szép nyakláncot rejtegetett, ami pont olyan papírrepülő alakú volt, mint az övé.
– De aranyos vagy – ugrottam a nyakába, persze előtte letettem a kezemből a gőzölgő italt. Kibújtam öleléséből és hátat fordítottam. Odaadtam neki a láncot, hogy tegye fel nekem és elsöpörtem az útból az útban lévő hajzuhatagomat. Egy halk, alig hallható kattanás jelezte, hogy rajtam van a szépséges medál. Most már ez is összeköt minket, úgy, mint a Zayntől kapott, csak ez persze tesóságilag.
– Mostantól mi vagyunk a legmenőbb páros, ugye? – kacsintott rám, én pedig csak nevetve folytattam a sminkelést.

2014. szeptember 28., vasárnap

12. rész: Sex on the beach

2 megjegyzés:
Kedves Olvasók!
Szomorú vagyok miattatok. Eddig mindig érkezett a részekhez legalább egy komment, de az utolsó kettőhöz még annyi sem. Pedig látom, hogy az oldalmegjelenítések nem kicsik és mindig legalább 50 van belőlük egy-egy résznél. Örülnék, ha az alábbi részhez megírnátok a véleményeiteket. 

U.I.: Nem tudom, láttátok-e, de ha nem, akkor most leírom, hogy megváltoztattam a blogger nevemet. Danielle Cobbler leszek ezentúl és a chatbe is - értelem szerűen - ezen a neven kapjátok tőlem a válaszokat/visszajelzéseket.

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Danielle Cobbler
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.


PERRIE

Ha azt gondoltam, hogy a hall gyönyörű volt, akkor nem tudok most mit mondani a szobánkra. A karrieremnek köszönhetően millió meg egy hotelben szálltam meg, de ki merem jelenteni, hogy ez magasan kiemelkedik közülük. Ami legelőször feltűnt, az az volt, hogy milyen hatalmas is ez a... szoba? Nem. Annál sokkal, de sokkal nagyobb. Szerintem simán megvolt a Zaynnel közös lakásunknak – ami azért nem egy hangyalyuk – a fele. Talán még túl is szárnyalta azt. Valami kolosszális volt, az egyszer biztos. A már lent megszokott, királykék és halványabb árnyalatok kerekedtek fölül, de azért néhol az ezüst szín is feltűnt. Tudom, nem kéne ilyennek lennem, hiszen már kész érett, felnőtt nő vagyok – legalábbis papíron –, de nagyon megörültem, mikor megpillantottam az egész helyiség közepén egy óriási plazma tévét. Hát még akkor mekkora boldogság fogadott el, mikor a telefonom csipogva jelezte, hogy „van elérhető nyílt Wi-Fi hálózat.” De hogy még egy hatalmas, kétszer akkora, mint az otthon lévő tükör is legyen... maga a megtestesült csoda.

– Azt a kurva... – nyögött föl Harry.
– Tényleg jól néz ki, de ne beszélj csúnyán – vágtam finoman hasba.
– Ez valami... – kereste a szavakat, El, de úgy látszott, azok csak nem akartak kijönni.

Én eszméltem föl először a „sokkból”, nem sokkal utánam pedig szinte egyszerre a másik kettő és mentünk beljebb a lakosztályban. A bőröndöket kiejtettük a kezünkből és hárman háromfelé széledtünk, elindultunk körbejárni a már-már körbejárhatatlanul gigantikus nagyságú helyiséget.

Beléptem egy szobába. Aztán rögvest eldöntöttem, hogy na, én biztos, hogy itt fogok „lakni”. Már csak azért is, mert; volt egy óriási ablak, ami köztudottan a gyengém, hiszen bármennyire is félek a magasban, imádom nézni a tájat, akármiről is legyen szó – városról, vízpartról, esetleg másról. Aztán pedig, egy franciaágy is helyet kapott, ami olyan hívogató volt, hogy le is ültem rá. És onnan szemléltem tovább az ideiglenes szobámat. Egy kisebb dohányzóasztal, rajta frissnek látszó virágcsokorral és egy nagyméretű, absztrakt falmatrica. Nem volt sok dolog a szobában, de így pont tökéletes volt. Mi lett volna, ha mondjuk zsúfolásig tele lett volna pakolva mindenféle vacakkal és még én is alig fértem volna el köztük? A kevesebb több – ez a közhely tökéletesen illett a rezidenciámra.

Már ott tartottam, hogy körülnézek máshol is, mikor megláttam egy kis ajtó szerűséget. Egyből odamentem és ki is nyitottam, hisz’ a kíváncsi természetem így vezérelt. Aztán hirtelen felváltotta a érdeklődésemet egy annál sokkal, de sokkal jobb érzés, méghozzá a ragyogó meglepettség. Ugyanis – kapaszkodjanak meg! – egy gardróbot rejtegetett a fehér átjáró. Egy gardróbot, tele polcokkal, nyitott szekrényekkel, közepén három aranyos kis puffal. És persze az egész, akárcsak a lakosztály többi része, vagy maga a lakosztály, ez is hatalmas volt. Olyan hatalmas, mint amitől az ember lányának sírni támad kedve örömében. De én nem sírtam, inkább örültem. Két örömködés közepette pedig, leszaladtam a cuccaimért. Mert ugye nem egyetlen egy bőröndöm volt. Még csak az kéne. Ha három napra két – telepakolt – bőröndnyi ruhát viszek, akkor három hétre nyilván nem egyet. És nem is. Hanem úgy, ahogy azt kell; vagyis hat óriásit, ami az átlagnál körülbelül másfélszer, vagy akár kétszer is nagyobb.

2014. szeptember 25., csütörtök

11. rész: Túléltem!

Nincsenek megjegyzések:
PERRIE

Az idő viszonylag gyorsan telt, a sok hülyeségnek köszönhetően, amit elkövettünk.
Dustin hogy eddig nem bírt – amit még mindig nem értek, miért, hisz tudtommal semmit
nem követtem ellene –, az fix. De hogy azután, amiket elkövettünk... Tény és való, hogy
már eleve a párosunk, El és én is elég idióta – csak is jó értelemben véve –, de hogyha
még Harry is társul hozzánk... Hajjaj, nem szívesen lennék azok helyében, akik velünk
egy légtérben vannak. Szerintem guta ütést kaptak már tőlünk.
Aztán eljött az este, vele együtt, kézen fogva pedig a leszállásunk ideje. Izgatottan, szinte
már sikítozva vártuk, hogy a repülő begördüljön a helyére. Hármunk közül még senki
nem volt Rióban, úgyhogy azt hiszem érthető volt, miért voltunk ennyire felspannolva –
vagy nem?
– Ide figyeljetek! – ordította el magát Dustin. Szikrákat szóró szemének behódoltunk,
abbahagytuk azt, amit éppen csináltunk, és neki szenteltük a figyelmünket. – Jól van –
fújta ki a levegőt. – Nagyon szépen kérlek titeket, hogy viselkedjetek normális emberek
módjára. Ez alatt értem, hogy nem visítoztok, nem röhögtök hangosan, nem rohantok
száz felé, nem ájultok el, nem hangoskodtok, nem hoztok magatokra szégyent, nem
égettek le engem, vagy bárki mást, és nem gyerekeskedtek. Nem akarok rátok egyetlen egy panaszt sem hallani! Valamint mindhármótokra fejenként tíz őr fog felügyelni – igen, itt történt, hogy leesett az állunk. A harminc az szokatlan. Nekem eddig a legtöbb az tizenpár létszámú „hadsereg” volt. Szokatlan, az biztos, bár nem kéne ennyire túl dramatizálnom a dolgot, hisz’ akár azt is mondhatnám, hogy ez várható volt. Rió óriási, mi meg, szépen szólva is, őrültek vagyunk.
– Én megyek előre, ti pedig utánam – szólalt meg újra a főnök. – A sorrend tehát a
követező: én, miss Edwards, miss Calder, mister Styles, végül pedig két felügyelő.
Megértettétek? – nézett végig rajtunk összeszűkített szemekkel. Mi csak megszeppenve
bólogattunk, nem tudtuk mi van ezzel a pasassal.
– Ez nem százas – súgta Harry úgy, hogy csak mi halljuk.
– Szerintem se – értettem egyet, Eleanor pedig két, alig észrevehető biccentés között
beállt Harry és én közém.
– Figyelj – bökött meg barátnőm, mivel éppen hátra pillantgattam rájuk, pedig a „sor”
már elindult. Gyorsan szedtem a lábaimat, nem akartam még egy lecseszést.
Ahogy kiléptem a gépről, szinte áramütésként ért a forróság. Cseppet sem voltam ehhez
hozzászokva, így nagyra tágultak a pupilláim. Egy vékonyabb pulcsi volt rajtam csak,
nem vagyok hülye, tudtam, hogy Brazíliában meleg lesz, de hogy ennyire! Szinte
lekívánkozott rólam az anyag, alig bírtam megmaradni benne. És bár a főnök úr nem
sorolta a végtelennek tűnő, idétlen szabályok közé, hogy „tilos levetni a ruhát, ha
meleged van”, nem hiszem, hogy örült volna neki. Így hát maradtam úgy, ahogy voltam,
annak ellenére, hogy már patakokban folyt rólam a víz. Kibírom, kibírom, kibírom –
lelkesítettem magamat. Azonban megfogadtam, hogy egyik ruhát sem fogom használni,
amit hoztam, mivel mindegyik olyan meleg, mint amelyik rajtam volt. Inkább benézek
majd egy-két butikba El társaságában.
Szorosan fogtam a korlátot, semmi kedvem nem volt legurulni a hosszú lépcsősoron, ami
a magasból a talajra vezetett. Próbáltam nem lepillantgatni folyton, hiszen az nem tesz
valami sokat a tériszonyom ellen, de nem sikerült. Választanom kellett a lenézés és a
leesés között, így érthető volt döntésem – bár rendesen ráparáztam a dologra.
Végezetül épségben leértem és még azzal sem volt gondom, hogy magassarkúban tettem
meg ezt a hosszadalmas utat. Hosszasan fújtam ki a bent tartott oxigént. Sikerült!
Megfordultam és a térdemre támaszkodva figyeltem, ahogyan a kecses léptekkel, szinte
már táncikáló Eleanor mögötti bátyám, hozzám hasonlóan, küzd a tériszony ellen. Ahogy
elnéztem, nem csak nekem volt problémám a hőséggel. E gondolatmenet után észbe
kaptam, és egyből lekaptam magamról a fehér pulóveremet.
– Tikkasztó ez a hőség, nem gondolod? – szökkent mellém barátnőm, aki ugyanúgy, mint
én, megvált a felsőjétől.
– Dehogynem – értettem egyet. – Benne vagy ugye egy bevásárlókörútban?
– Naná!
Nagy nehezen Harry is lebotorkált a repülőről, így a kis csapatunk, ami mindössze három
főből állt, teljes lett.
– Nagyszerű, mindnyájan le tudtatok jönni, egészségben is, méghozzá! – gúnyolt ki
minket – azaz Harryt és engem – rendesen. Hogy lehet valaki ilyen szemét?!
– Tudja mit? Ezt azonnal fejezze be! – kelt a védelmünkre El. Megpróbáltam neki jelezni
valahogyan, hogy hagyja abba, úgysem fog ennél az embernél használni a hegyi beszéd,
de mind hiába. – Maga szerint ők tehetnek arról, hogy tériszonyuk van? És amúgy is.
Hogy képes így beszélni velünk?! Tudtommal nem szívességből, hanem pénzért van itt.
De még hogyha nem azért, akkor is. Hagyja már abba ezt a gyerekes, vagyis, bocsánat
nem akarom megsérteni őket, mivel magánál a gyerekek is értelmesebbek. Összefoglalva;
maga csak szépen maradjon csöndben és hanyagolja ezt az idegesítő stílust, amit eddig
rajtunk gyakorolt. Ne féljen, nem maga az egyetlen rendező. Higgye el, akár fél óra alatt
is tudnánk keresni egy ujjat – kelt ki magából teljesen, de aztán lecsillapodott és átváltott
a nyugodt, idegesítően nyugodt hangnemre. – Azt tanácsolom, kétszer gondolja meg, mit
mond. Beszéljen velünk tisztelettel.
Kikerekedett szemmel hallgattuk végig mindannyian ezt a hosszú monológot, én például
biztos nem merném hozzá vágni ezt senkinek a fejéhez, akármennyire is utálom az illetőt.
Aztán elhessegettem a csodálkozást és a büszkeség ült ki az arcomra. Jó szorosan
magamhoz öleltem barátnőmet, aki ilyen bátran kiállt értünk. Csatlakozott hozzánk Harry
is, így pedig az egész olyan... megható volt.
– Köszönjük. Ugye tudod, hogy imádlak? – súgtam a fülébe játékosan. Nevetve
bólogatott, majd arra is válaszolt, amit Hazza mondott neki, bár én azt nem hallottam, mi
lehetett az.

* * * * *

Valami gyönyörű helyre jelentkeztünk be, amiről bátran ki merem jelenteni, hogy, igaz, a
karrierem kapcsán millió meg egy hotelben jártam, ami mind lenyűgöző volt, de ez mind
magasan túlszárnyalta azokat.
Eleve a hall csodás volt. Mindent az aktuális kedvenc színem, a királykék uralt, néhol
megspékelve a kék halványabb árnyalataival. A padló volt az egyetlen kivétel, mivel az
fából készült, de így csak még egyedibbé varázsolta a helyet. A recepció melletti részt
egy hosszú, „L” alakú kanapéval dobták föl, rögtön el is foglaltuk legalább a felét. A
fejünk fölött különböző kitüntetések voltak felakasztva a falra, amit minden bizonnyal
vagy a dolgozók, vagy maga a hotel nyert el. Szívesen pásztáztam volna tovább a terepet
a tekintetemmel, de megláttam egy éppen egymásba felejtkezve csókolózó párocskát,
amiről rögtön eszembe jutott, milyen jó is lenne, ha mellettem lehetne Zayn. Eszembe
jutott, hogy nyilván várja az SMS-em, miszerint épségben megérkeztünk.

TÚLÉLTEM!! Már a recepción is vagyunk, pillanatokon belül pedig a hiper-szuper
szobánkba. Nagyon klassz a hely, meg minden, de sokkal jobb lenne, ha te is itt lennél.
Szeretlek ♥

Alighogy bepötyögtem az utolsó szavakat, s küldtem el az üzenetet, már jött is rá a
válasz, ami először meglepett, aztán pedig eszembe jutott, hogy jé, tényleg így volt.

Büszke vagyok rád, Hercegnőm. Amúgy mindent láttunk. Meg most is. Tudod, a tévében
vagytok. Na, mindegy, nem untatlak magammal. Jó szórakozást. X

Megmosolygatott a tény, miszerint Szerelmem most is lát, de az még jobban, hogy
„váltottunk” pár szót.
Te is tudod, hogy nem untatsz
Ha Zayn a közelembe lett volna, akkor most az ölébe bújtam volna, akárcsak egy kiscica
és közel hajolva hozzá mondtam volna már-már ajkainak, hogy soha nem tudnám
megunni, még ha örökké csak beszélne is, hiszen engem ő elvarázsol, megbűvöl. De ezt
sajnos nem tehettem meg, mivel kicsit sem volt közel az a kétezer kilométer, ami
elválasztott minket. Hmmm, de jó lenne most egy csók Tőle. Az a fajta, amit csak az ő
édes ajkai tudnak adni... Ajj, minek fájdítom a lelkem?
– Indulás – szólalt meg Dustin. Igen, El kirohanása óta határozottan megváltozott. Nem
azt mondom, hogy puszi-pajtások lettünk, de végre kezdett hasonlítani egy emberre és
nem egy hárpiára. – Háromig számolok, aki addig nem jön be a liftbe, az lépcsőzik – van,
ami sosem változik. – A tizediken kaptunk helyet. Egy, kettő... Három.
Most olyan szívesen mondanám azt, hogy elértük. De tényleg, olyannyira. Csak hát akkor
hazudnék. Nem is mi lettünk volna, ha nem maradunk ott. De ez még hagyján! Még
három bőrönd is velünk ragadt. Szép, mondhatom.
– Ezt nem mondjátok komolyan – nyűglődött Harry. Igen, pont ő.
– Ne nyavalyogjál már, mert kiábrándító – úgy látszik, El sem ragyogott, a lépcsők
hallatán, mégis felkapta a keze ügyébe kerülő legközelebbi koffert és elindult fölfelé.
– Te vagy a kiábrándító – motyogta az orra alatt Harry, de senki nem reagált rá. Követve
barátnőm példáját, kezemben egy másik utazótáskával, utánakoslattam. Gondolom,
Hazza is megzabolázta magát, mivel hallottam, hogy utánunk siet.
Öt perc elteltével félig megfulladva, teljesen lefáradva és megszomjazva, de egyben,
megérkeztünk a 395 szoba elé. Dörömböltünk egy sort, aztán végre kinyitotta az ajtót
egy...
… egy öreg néni, az arcán valami trutyival, a szemein pedig egy-egy uborkával.
Döbbenet, visszafojtott röhögés, kínlódás. Ebben a sorrendben, így változott az
arckifejezésünk. A néni éppen mondani akart valamit, de mi gyorsan leráztuk egy további
szép estéttel. Meg persze Harry lelopta az egyik ubit. Megrántottam a vállam és követve
öcsikém példáját, a másikat is eltávolítottam. Mielőtt bárki bármit mondhatott volna,
lélekszakadva rohanni kezdtünk. Nem is mi lennénk...
Mikor végre elegendő távolságba kerültünk szegény nénitől, lefékeztünk és megálltunk
egymással szemben.
– Nem hiszem el, hogy képesek voltatok elvenne attól a szegény, öreg nénitől az
uborkáját – murcizott El. – De hogy nekem nem adtatok... az már mindennek a teteje!
Három másodperc erejéig csak meredten néztünk egymásra, aztán kitört belőlünk a
röhögés. Egészen attól a ponttól kezdve, hogy felszálltunk a repülőre, át a lépcsős ügyön,
egészen az uborkás jelenetig. Mindent „kiröhögtünk” magunkból.

– Hé, várjatok csak! – tértem észhez. – Ha nem 395-ös a mienk, akkor melyik?
– Na, basszus – kapott a fejéhez Eleanor.
– Én megoldom – kapta elő a telefonját. Kérdőn néztünk rá, de ő csak a névjegyzékében kutatott. – Sell?... Igen, én Harry... igen, szerintem is... mi?! Nem!... Szóval... Egy éjszakában...

Itt kikaptam a kezéből a mobilt. Nehogy már míg mi körözünk az alvóhelyért, addig ő...! És különben is! A nővére vagyok, jogomban áll parancsolni neki – kivétel nélkül, olyan helyzetekben mindig azt teszi, amit mondok neki. Tudja, hogy tudom, mit csinálok, és ennek örülök.

– Most meg mi van? – ráncolta a szemét szomorkásan. Na, nem. Most nem fogok engedni neki!
– Kettőt találhatsz – sóhajtottam, aztán, mint a villámcsapás, jutott eszembe a Nagy Ötlet. – A recepció! Ott meg tudjuk kérdezni, melyik a mi szobánk. Igaz, hülyének fognak nézni, de kit érdekel?!
– Akkor gyerünk! – húzta ki El a bőröndjének a fogantyúját.


– Elnézést – néztem át a pult fölött. – Csak azt szeretnénk megtudni – kezdtem bele, mikor egy viszonylag helyes srác megjelent. Mondom, viszonylag. Az én Zaynymet senki sem szárnyalhatja túl! –, hogy melyik a mi szobánk.
– Öhm, rendben, kérnék egy nevet – mosolygott rám.
– Perrie Edwards.
– Ohh, elnézést, de nem tehetem meg. Kirúgnak, ha idegeneket engedek be. Maga egy rajongó, értem. De hagyjuk most az énekesnőt pihenni. Mert ő az előbb ment föl. Tényleg nagyon hasonlít rá és láthatóan a társasága is direkt öltözött úgy, ahogy, de nem lehet – vágott sajnálkozó képet, de mintha kiröhögött volna minket.
– De hát én tényleg én vagyok – ellenkeztem.
– Ajánlanék szobát maguknak, csak az a baj, hogy telt ház van.
– Na, ide figyeljen! – kelt ki magából mára már másodjára is Eleanor. – Ha nem hiszi el, hogy mi mi vagyunk, akkor kérje el valamilyen igazolványunkat, hívja föl ezt a Dustin fazont, vagy bánom is én...
– Hé, PMS? – néztem kérdőn barátnőmre. Szikrákat szóró szeméből jöttem csak rá, hogy ezt hangosan mondtam ki – mármint, a kelleténél hangosabban –, de arra is, hogy PMS-e van. Szóval, ezért ilyen a hangulata... Már értem.
– Csak hívja ide a főnökét, rendben? – adtam ki az utasítást a már cseppet sem helyesnek tűnő fiúnak.
– De... – kezdett volna bele.
– Semmi de. Hívja ide azonnal, vagy kiverem a hisztit – erre a kijelentésemre persze már mozdult. És nem egészen negyed óra múlva vissza is tért egy már-már őszülő hapsival az oldalán. Hallottam, hogy hevesen vitatkoznak valamin, de amikor az öreg meglátott minket, a fejéhez kapott.
– Te mihaszna! – rivallt a srácra. – A legfontosabb vendégeinket akartad elküldeni. Kérem, bocsássanak meg neki. Nem régóta dolgozik nálunk – fordult hozzánk bocsánatért könyörgő arccal. – Odaadok maguknak még egy plusz kulcsot, remélem, elnézik a fiatalember tévedését. Az 593-as az ön lakosztályuk – nyújtotta át.
– Köszönjük szépen – bazsalyogtam és már mentem is a másik irányba. Hogy a fenébe jött a 395-ös szóba?! Mindegy. Csak érjünk már oda.
– Na, lássunk neki. Aki legutoljára ér föl, azt holnap megkínozhatja a másik kettő – kezdett el rohanni fölfelé a lépcsőn Harry. Mi Ellel csak összenéztünk amolyan csajosan és a lift felé vettük az irányt. Szerencsénkre nem kellett sokat várni rá, hisz ott volt. Megnyomtam a 10-es számot és már repültünk is. Kiszálltunk a kabinból és az 593-as szoba keresésére indultunk. Végigsétáltunk egy rövid folyosón és már meg is találtuk.
– Én nyer... – ordította el magát Hazza, de amint meglátott minket, lefagyott a vigyor az arcáról.
– Megígérhetem, Harold, hogy holnap a Poklok poklát fogod megélni – pacsiztunk össze nevetve barátnőmmel, ügyet sem vetve az értetlenkedő fejet vágó Harryre.