12. rész: Sex on the beach

Kedves Olvasók!

Szomorú vagyok miattatok. Eddig mindig érkezett a részekhez legalább egy komment, de az utolsó kettőhöz még annyi sem. Pedig látom, hogy az oldalmegjelenítések nem kicsik és mindig legalább 50 van belőlük egy-egy résznél. Örülnék, ha az alábbi részhez megírnátok a véleményeiteket. 

U.I.: Nem tudom, láttátok-e, de ha nem, akkor most leírom, hogy megváltoztattam a blogger nevemet. Danielle Cobbler leszek ezentúl és a chatbe is - értelem szerűen - ezen a neven kapjátok tőlem a válaszokat/visszajelzéseket.

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,

Danielle Cobbler

VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.

PERRIE

Ha azt gondoltam, hogy a hall gyönyörű volt, akkor nem tudok most mit mondani a szobánkra. A karrieremnek köszönhetően millió meg egy hotelben szálltam meg, de ki merem jelenteni, hogy ez magasan kiemelkedik közülük. Ami legelőször feltűnt, az az volt, hogy milyen hatalmas is ez a... szoba? Nem. Annál sokkal, de sokkal nagyobb. Szerintem simán megvolt a Zaynnel közös lakásunknak – ami azért nem egy hangyalyuk – a fele. Talán még túl is szárnyalta azt. Valami kolosszális volt, az egyszer biztos. A már lent megszokott, királykék és halványabb árnyalatok kerekedtek fölül, de azért néhol az ezüst szín is feltűnt. Tudom, nem kéne ilyennek lennem, hiszen már kész érett, felnőtt nő vagyok – legalábbis papíron –, de nagyon megörültem, mikor megpillantottam az egész helyiség közepén egy óriási plazma tévét. Hát még akkor mekkora boldogság fogadott el, mikor a telefonom csipogva jelezte, hogy „van elérhető nyílt Wi-Fi hálózat.” De hogy még egy hatalmas, kétszer akkora, mint az otthon lévő tükör is legyen... maga a megtestesült csoda.

– Azt a kurva... – nyögött föl Harry.

– Tényleg jól néz ki, de ne beszélj csúnyán – vágtam finoman hasba.

– Ez valami... – kereste a szavakat, El, de úgy látszott, azok csak nem akartak kijönni.

Én eszméltem föl először a „sokkból”, nem sokkal utánam pedig szinte egyszerre a másik kettő és mentünk beljebb a lakosztályban. A bőröndöket kiejtettük a kezünkből és hárman háromfelé széledtünk, elindultunk körbejárni a már-már körbejárhatatlanul gigantikus nagyságú helyiséget.

Beléptem egy szobába. Aztán rögvest eldöntöttem, hogy na, én biztos, hogy itt fogok „lakni”. Már csak azért is, mert; volt egy óriási ablak, ami köztudottan a gyengém, hiszen bármennyire is félek a magasban, imádom nézni a tájat, akármiről is legyen szó – városról, vízpartról, esetleg másról. Aztán pedig, egy franciaágy is helyet kapott, ami olyan hívogató volt, hogy le is ültem rá. És onnan szemléltem tovább az ideiglenes szobámat. Egy kisebb dohányzóasztal, rajta frissnek látszó virágcsokorral és egy nagyméretű, absztrakt falmatrica. Nem volt sok dolog a szobában, de így pont tökéletes volt. Mi lett volna, ha mondjuk zsúfolásig tele lett volna pakolva mindenféle vacakkal és még én is alig fértem volna el köztük? A kevesebb több – ez a közhely tökéletesen illett a rezidenciámra.

Már ott tartottam, hogy körülnézek máshol is, mikor megláttam egy kis ajtó szerűséget. Egyből odamentem és ki is nyitottam, hisz’ a kíváncsi természetem így vezérelt. Aztán hirtelen felváltotta a érdeklődésemet egy annál sokkal, de sokkal jobb érzés, méghozzá a ragyogó meglepettség. Ugyanis – kapaszkodjanak meg! – egy gardróbot rejtegetett a fehér átjáró. Egy gardróbot, tele polcokkal, nyitott szekrényekkel, közepén három aranyos kis puffal. És persze az egész, akárcsak a lakosztály többi része, vagy maga a lakosztály, ez is hatalmas volt. Olyan hatalmas, mint amitől az ember lányának sírni támad kedve örömében. De én nem sírtam, inkább örültem. Két örömködés közepette pedig, leszaladtam a cuccaimért. Mert ugye nem egyetlen egy bőröndöm volt. Még csak az kéne. Ha három napra két – telepakolt – bőröndnyi ruhát viszek, akkor három hétre nyilván nem egyet. És nem is. Hanem úgy, ahogy azt kell; vagyis hat óriásit, ami az átlagnál körülbelül másfélszer, vagy akár kétszer is nagyobb.

– Figyelj csak – szólítottam meg az éppen „utamba kerülő” Harryt. – Nincs kedved segítened a nővérednek, cipekedésben?

– Eltaláltad – villantott egy szemtelen vigyort, de azért az én csalódott arcomat látva, egy megadó sóhaj közben, a kezébe vett kettőt.

– Köszi – léptem hozzá és adtam az arcára egy cuppanós puszit, aztán előre mentem és mutattam az utat, merre is van az én szobám.

Lepakoltuk a négy utazótáskát és míg Hazza visszasietett a másik kettőért, én a gardróbom felé vettem az irányt és szépen sorban behúztam az összeset, ami itt volt.

– Hol vagy? – hallottam meg „kis” öcsém hangját. Szinte magam előtt láttam, ahogy forgatja a fejét, úgy keresi a nővérkéjét.

– Légy üdvözölve a birodalmamban – tártam ki neki a ruhatáram ajtaját.

Nem, Harry nem kezdett el visítozva ugrálni, nem szöktek a szemébe öröm könnyek és még táncolni sem lett kedve nagy boldogságában. Ő csak egy elismerő bólintással jelezte, hogy jó szobára esett a választásom.

Én nagy vigyorral az arcomon kezdtem el pakolni kifelé, míg öcsikém elhagyta a helyiséget. Jót nevettem magamban, mikor halkan, de meghallottam, ahogy barátném, Eleanor is Harryt pecézte ki magának. Ő is tőle kért segítséget. Hahaha.

– És kész – léptem hátrébb egy bő háromnegyed óra múlva, amikor ugyanis minden útitáska kiürült, bár a gardrób fele sem telt meg. Durva. Viszont így azok a holmik is helyet tudnak kapni, amiket holnap vásárolni fogok.

– Indulhatunk? – ordította el magát Hazza. Mivel mindannyian jól neveltek voltunk, és tudtuk, mit illik és mit nem, ezért nem gyűlünk össze egy kupacban, hogy szépen, kulturált emberek módjára megbeszéljük a dolgokat, hanem úgy, ahogyan az előttünk lévő, mi is, magunkhoz méltóan, visszakiabáltunk neki.

– Ugyan hova? – vetette fel a kérdést El, ami engem is foglalkoztatott. Nem lehetett valami messze tőlem, mivel jól hallottam a hangját.

– Hát bulizni – adta a választ, olyan hangsúllyal, mintha mindennapi dolog lenne csak úgy kiruccanni egy jókora városban, amiről az ég-világon semmit sem tudunk, maximum a nevét, az éjszaka közepén, úgy, ráadásul, hogy van egy csöppet idegbajos „főnökünk”, akinek eltökélt szándéka, hogy mindenhova kilencven őr fog minket kísérgetni. És, ha az előbb felsoroltak nem lennének elegek, közismert emberek vagyunk, a világon szinte mindenhol felismernek bennünket, tehát ez az egész... mondhatni lehetetlen.

– És ezt mégis hogyan képzelted el? – kiáltottam.

– Jaj, ne legyetek már ilyen bénák. Egyszerű az egész. Valami olyan göncben, amiben nem vesznek észre, kilopózunk. A helyszín pedig már meg is van. Rió egyik legmenőbb pubjában fogunk szórakozni.

– És mégis hogyan képzeled te el ezt az egész „valami olyan göncben, amiben nem vesznek észre” dolgot? Öltözzünk be? Kicsit sem lesz feltűnő, áh, dehogy – kérdezősködött El, amolyan ne fárassz! hangsúllyal.

– Nekem van egy ötletem – villant fel a villanykörte a fejem felett. A fürdőszobámba siettem – merthogy időközben rájöttem, hogy olyan is van – és levettem az egyik polcról a hajszínezőimet. A nappaliba mentem, ahova El is követett, Harry pedig eleve ott volt már. Előbbi mi a fenét akarsz azokkal?! – merthogy ő lány létére tudta, mit tartok a kezemben – és utóbbi kérdő tekintetére csak legyintettem és szétosztottam hármónk között.

– Te szöszi leszel – fordultam Harryhez –, El, te vörös, én pedig barna. Ne aggódjatok, ez csak por, egy hajöblítés és le is jön.

* * * * *

– Mehetünk végre? – toporzékolt az ajtóban Harry.

– Végül is, nem állnak olyan rosszul nekünk ezek a hajszínek, viszont ami Haroldot illeti... – nevetett föl El. Egyetértően bólintottam, hisz’ Elnek minden szín passzol, nekem meg már bevált, hogy a barna tincsek mögé rejtőzzek. Mindezeket földobtuk azzal, hogy például míg Elnek szögegyenesre vasaltam a haját, Harrynek egy kicsit megnyirbáltam, addig az én hullámos hajamat teljesen begöndörítette barátnőm. Hacsak nem bámul bele mindenki az arcunkba – ami azért fura lenne –, nem vesznek észre minket.

– Igen, mehetünk – adtam a választ Hazza kérdésére.

– Akkor hajrá!

Leoltottam az összes lámpát, ami még égett, és halkan, olyan hangtalanul, amennyire csak tudtunk, kiosontunk a lakosztályból. Óriási szerencsénk volt, hiszen a recepción lévő idős bácsi mélyen szunyókált, így még az sem tudott belénk kötni, hiszen biztosra vettem, hogy Dustin az egész hotelt megzsarolta, hogyha valami lesz velünk, akkor mit tudom én milyen dolgot ad nekik, vagy éppen vesz el tőlük. Egy percig sajnáltam a tatát, de aztán eszembe jutott, hogy úgysem fog a főnök tudomására jutni ez az egész, szóval megnyugodtam.

Harry nagy nehezen fogott nekünk egy taxit, amit egy szintén idős bácsi vezetett, így nem volt rá túl sok esély, hogy felismerjen minket. Harold lediktálta a címet, mivel csak ő tudta, és már száguldottunk is ezerrel, ami csak azért volt meglepő, mert nm néztem volna ki a sofőrünkből a szabályszegést. Kevesebb, mint tíz perc múlva begördültünk szerintem a város legforgalmasabb utcájába. A bácsi kezébe nyomtuk a kért összeget és az már ott sem volt – bár minek is maradt volna?

Körülnéztünk, ugyan merre menjünk, aztán mivel a tömeg nagyobb volt ott, jobbra vettük az irányt. Mint utólag kiderült, jól döntöttünk. Egy nem olyan vészes sor állt az épület előtt, amire óriásai betűkkel ki volt rakva, hogy RIO PUB, azt végig vártuk. Egyáltalán nem kellett sokat várnunk, az ellenőrök gyorsan haladtak. Mikor mi következtünk, csak előkaptuk az igazolványunkat, miszerint nagykorúak vagyunk és már bent is voltunk.

A hangulat már eleve tökéletes volt, a zene, ami természetesen élő volt, majd’ kiverte a dobhártyámat, de egyáltalán nem bántam, mivel én imádok zenét hallgatni és ha lehet, akkor minél hangosabban. Középen egy óriási tánctér volt, ahova szinte mindenki becsődült és ott riszálták magukat, ezt körítve egy kicsivel magasabb ponton, boxok helyezkedtek el, ahol is jó néhány ember iszogatott, nevetett, szórakozott. Volt egy olyan csaj például, aki már vagy olyan önkívületi állapotában járt, vagy csak alapból ilyen bátor, de már az asztalon táncolt – mondanom sem kell, sok-sok férfi szempárt vonzott. Tőlünk nem messze pedig egy bár is volt, mi oda telepedtünk le először. Nem vagyok egy alkoholista az biztos, de nagyon megkívántam egy olyan színes koktélt, amit éppen az egyik csávó készített. Ne is tétlenkedtem, csapot-papot ott hagyva rohantam oda és kértem el tőle. Eleinte nem nagyon akarta odaadni, de addig tettem neki a szépet, míg beadta a derekát – persze az ár dupláját kérte, de megérte, mivel valami Isteni volt az ital. Mikor megtudtam a nevét – sex on the beach – akarva, akaratlanul arra a kis incidensünkre gondoltam, mikor tavaly nyáron egy privát parton... szóval, eléggé egymásba feledkeztünk. De hát megesik az ilyen, nem?

– Mit iszol? – kérdezte El.

– Koktélt – néztem rá úgy, mint egy hülyére.

– Tényleg? – sóhajtott. – A konkrét nevére gondoltam.

– Ja, sex on the beach.

– Akkor értem már, miért jöttél olyan vörös fejjel hozzánk – súgta úgy, hogy Harry ne hallja és közben jó nagyot vigyorgott. Először nem esett le, csak egy pár másodperc múlva, hogy valószínűleg sejtette, min járt az agyam, mikor meghallottam ezt a négy szót. Megrántottam a vállam és tovább iszogattam az italom. Ők is elmentek és nem sokkal később egy-egy pohárral a kezükben tértek vissza. Megvártam, míg elfogy az ő löttyük is, mivel én már elfogyasztottam a sajátomat, aztán pedig egymás kezeit megfogva – Harry ment elöl, El fogta az ő kezét is, én pedig leghátul fogtam az ő kezét –, csakhogy el ne vesszünk a nagy tömegben, csődöltünk a táncparkettre.

Egész este együtt voltunk, végig egy kisebb körben táncoltunk. Nem vesztettük el egymást szem elől. Ha a mosdóba kellett menni valakinek, akkor elkísértük őt. Mi lányok ketten mentünk be és Harry várt kint, ha pedig neki kellett, akkor, értelem szerűen ő ment be, mi pedig kint várakoztunk rá. Jó párszor megfordultunk az italos pultnál is, de persze csak úgy, hogy mindhárman jelen voltunk. Érdekes módon, Hazza sem akart most becserkészni magának semmilyen csajt – ezt a döntését meg is indokolta.

– Louis és Zayn szépen szólva is, megfenyegettek azzal, hogyha egy karcolás is esik rajtatok, akkor kiherélnek. És az nekem egyáltalán nem jönne jól.

– Szóval, hogyha ők nem szólnak, akkor felőled el is rabolhatnának minket, téged az sem érdekelne? – háborodtunk föl jogosan.

– Nem, még szép, hogy nem – válaszolt pár pillanat habozás után. Csúnyán néztünk rá, de aztán annyiban hagytuk és tovább buliztunk.

Aztán fél négy körül észbe kaptunk, hogy ez nem volt valami felelősségteljes húzás, hiszen ránk várt a másnapi kemény munka. Így szomorúan bár, de elindultunk kifelé, előtte azért még megfogadtuk, hogy visszajövünk még erre a helyre a három hét alatt.

Sajnos most nem volt akkora szerencsénk a taxit illetően, csak húsz perc múlva jött arra egy olyan, ami elvitt minket a hotelig. Mivel nem voltunk valami józanok, nem tudtunk ugyanolyan csendben felosonni a mi lakosztályunkba, de még így sem kaptak el minket – ami tényleg óriási csoda volt, hisz’ végig kacarásztunk. Nagy nehezen beestünk a szobába és egyből az ágyunk felé vettük az irányt – persze mindenki a sajátjába. Megerőltettem magam és bevonultam a fürdőszobába, letusoltam gyorsan, amitől majdhogynem teljesen kijózanodtam. Azért annyira nem, hogy miután felvettem Zayn pólóját, pizsama gyanánt, fel ne hívjam őt. Bele sem gondoltam, hogy ő esetleg már aludhatott, önző módon szükségem volt arra, hogy halljam a hangját még lefekvés előtt.

– Ki az? – szólt bele álmos hangon. Ekkor egy kicsit meginogtam, hogy inkább leteszem és hagyom tovább szunnyadni, de végül úgy voltam vele, hogyha már felvertem, akkor legalább váltok vele pár szót.

– Ne haragudj rám...

– Perrie? Történt valami? – hallottam meg riadt hangját és szinte magam előtt láttam, hogyha azt mondom, van valami baj, ő simán képes lenne felülni az első repülőre, ami iderepíti és megment. Ohh, az én hősöm..

– Nem akartalak felkelteni. Csak el akarom neked mondani, hogy hiányzol és, hogy mennyire szeretlek – vallottam be szomorkás hangnemben és közben az ujjam köré tekertem az egyik hajtincsemet.

– Egyáltalán nem haragszom rád, Hercegnőm. Jó hallani a hangodat. És hidd el, énnekem ugyanannyira hiányzol és ugyanannyira szeretlek téged. Hacsak nem jobban...