11. rész: Túléltem!

PERRIE

Az idő viszonylag gyorsan telt, a sok hülyeségnek köszönhetően, amit elkövettünk.

Dustin hogy eddig nem bírt – amit még mindig nem értek, miért, hisz tudtommal semmit

nem követtem ellene –, az fix. De hogy azután, amiket elkövettünk... Tény és való, hogy

már eleve a párosunk, El és én is elég idióta – csak is jó értelemben véve –, de hogyha

még Harry is társul hozzánk... Hajjaj, nem szívesen lennék azok helyében, akik velünk

egy légtérben vannak. Szerintem guta ütést kaptak már tőlünk.

Aztán eljött az este, vele együtt, kézen fogva pedig a leszállásunk ideje. Izgatottan, szinte

már sikítozva vártuk, hogy a repülő begördüljön a helyére. Hármunk közül még senki

nem volt Rióban, úgyhogy azt hiszem érthető volt, miért voltunk ennyire felspannolva –

vagy nem?

– Ide figyeljetek! – ordította el magát Dustin. Szikrákat szóró szemének behódoltunk,

abbahagytuk azt, amit éppen csináltunk, és neki szenteltük a figyelmünket. – Jól van –

fújta ki a levegőt. – Nagyon szépen kérlek titeket, hogy viselkedjetek normális emberek

módjára. Ez alatt értem, hogy nem visítoztok, nem röhögtök hangosan, nem rohantok

száz felé, nem ájultok el, nem hangoskodtok, nem hoztok magatokra szégyent, nem

égettek le engem, vagy bárki mást, és nem gyerekeskedtek. Nem akarok rátok egyetlen egy panaszt sem hallani! Valamint mindhármótokra fejenként tíz őr fog felügyelni – igen, itt történt, hogy leesett az állunk. A harminc az szokatlan. Nekem eddig a legtöbb az tizenpár létszámú „hadsereg” volt. Szokatlan, az biztos, bár nem kéne ennyire túl dramatizálnom a dolgot, hisz’ akár azt is mondhatnám, hogy ez várható volt. Rió óriási, mi meg, szépen szólva is, őrültek vagyunk.

– Én megyek előre, ti pedig utánam – szólalt meg újra a főnök. – A sorrend tehát a

követező: én, miss Edwards, miss Calder, mister Styles, végül pedig két felügyelő.

Megértettétek? – nézett végig rajtunk összeszűkített szemekkel. Mi csak megszeppenve

bólogattunk, nem tudtuk mi van ezzel a pasassal.

– Ez nem százas – súgta Harry úgy, hogy csak mi halljuk.

– Szerintem se – értettem egyet, Eleanor pedig két, alig észrevehető biccentés között

beállt Harry és én közém.

– Figyelj – bökött meg barátnőm, mivel éppen hátra pillantgattam rájuk, pedig a „sor”

már elindult. Gyorsan szedtem a lábaimat, nem akartam még egy lecseszést.

Ahogy kiléptem a gépről, szinte áramütésként ért a forróság. Cseppet sem voltam ehhez

hozzászokva, így nagyra tágultak a pupilláim. Egy vékonyabb pulcsi volt rajtam csak,

nem vagyok hülye, tudtam, hogy Brazíliában meleg lesz, de hogy ennyire! Szinte

lekívánkozott rólam az anyag, alig bírtam megmaradni benne. És bár a főnök úr nem

sorolta a végtelennek tűnő, idétlen szabályok közé, hogy „tilos levetni a ruhát, ha

meleged van”, nem hiszem, hogy örült volna neki. Így hát maradtam úgy, ahogy voltam,

annak ellenére, hogy már patakokban folyt rólam a víz. Kibírom, kibírom, kibírom –

lelkesítettem magamat. Azonban megfogadtam, hogy egyik ruhát sem fogom használni,

amit hoztam, mivel mindegyik olyan meleg, mint amelyik rajtam volt. Inkább benézek

majd egy-két butikba El társaságában.

Szorosan fogtam a korlátot, semmi kedvem nem volt legurulni a hosszú lépcsősoron, ami

a magasból a talajra vezetett. Próbáltam nem lepillantgatni folyton, hiszen az nem tesz

valami sokat a tériszonyom ellen, de nem sikerült. Választanom kellett a lenézés és a

leesés között, így érthető volt döntésem – bár rendesen ráparáztam a dologra.

Végezetül épségben leértem és még azzal sem volt gondom, hogy magassarkúban tettem

meg ezt a hosszadalmas utat. Hosszasan fújtam ki a bent tartott oxigént. Sikerült!

Megfordultam és a térdemre támaszkodva figyeltem, ahogyan a kecses léptekkel, szinte

már táncikáló Eleanor mögötti bátyám, hozzám hasonlóan, küzd a tériszony ellen. Ahogy

elnéztem, nem csak nekem volt problémám a hőséggel. E gondolatmenet után észbe

kaptam, és egyből lekaptam magamról a fehér pulóveremet.

– Tikkasztó ez a hőség, nem gondolod? – szökkent mellém barátnőm, aki ugyanúgy, mint

én, megvált a felsőjétől.

– Dehogynem – értettem egyet. – Benne vagy ugye egy bevásárlókörútban?

– Naná!

Nagy nehezen Harry is lebotorkált a repülőről, így a kis csapatunk, ami mindössze három

főből állt, teljes lett.

– Nagyszerű, mindnyájan le tudtatok jönni, egészségben is, méghozzá! – gúnyolt ki

minket – azaz Harryt és engem – rendesen. Hogy lehet valaki ilyen szemét?!

– Tudja mit? Ezt azonnal fejezze be! – kelt a védelmünkre El. Megpróbáltam neki jelezni

valahogyan, hogy hagyja abba, úgysem fog ennél az embernél használni a hegyi beszéd,

de mind hiába. – Maga szerint ők tehetnek arról, hogy tériszonyuk van? És amúgy is.

Hogy képes így beszélni velünk?! Tudtommal nem szívességből, hanem pénzért van itt.

De még hogyha nem azért, akkor is. Hagyja már abba ezt a gyerekes, vagyis, bocsánat

nem akarom megsérteni őket, mivel magánál a gyerekek is értelmesebbek. Összefoglalva;

maga csak szépen maradjon csöndben és hanyagolja ezt az idegesítő stílust, amit eddig

rajtunk gyakorolt. Ne féljen, nem maga az egyetlen rendező. Higgye el, akár fél óra alatt

is tudnánk keresni egy ujjat – kelt ki magából teljesen, de aztán lecsillapodott és átváltott

a nyugodt, idegesítően nyugodt hangnemre. – Azt tanácsolom, kétszer gondolja meg, mit

mond. Beszéljen velünk tisztelettel.

Kikerekedett szemmel hallgattuk végig mindannyian ezt a hosszú monológot, én például

biztos nem merném hozzá vágni ezt senkinek a fejéhez, akármennyire is utálom az illetőt.

Aztán elhessegettem a csodálkozást és a büszkeség ült ki az arcomra. Jó szorosan

magamhoz öleltem barátnőmet, aki ilyen bátran kiállt értünk. Csatlakozott hozzánk Harry

is, így pedig az egész olyan... megható volt.

– Köszönjük. Ugye tudod, hogy imádlak? – súgtam a fülébe játékosan. Nevetve

bólogatott, majd arra is válaszolt, amit Hazza mondott neki, bár én azt nem hallottam, mi

lehetett az.

* * * * *

Valami gyönyörű helyre jelentkeztünk be, amiről bátran ki merem jelenteni, hogy, igaz, a

karrierem kapcsán millió meg egy hotelben jártam, ami mind lenyűgöző volt, de ez mind

magasan túlszárnyalta azokat.

Eleve a hall csodás volt. Mindent az aktuális kedvenc színem, a királykék uralt, néhol

megspékelve a kék halványabb árnyalataival. A padló volt az egyetlen kivétel, mivel az

fából készült, de így csak még egyedibbé varázsolta a helyet. A recepció melletti részt

egy hosszú, „L” alakú kanapéval dobták föl, rögtön el is foglaltuk legalább a felét. A

fejünk fölött különböző kitüntetések voltak felakasztva a falra, amit minden bizonnyal

vagy a dolgozók, vagy maga a hotel nyert el. Szívesen pásztáztam volna tovább a terepet

a tekintetemmel, de megláttam egy éppen egymásba felejtkezve csókolózó párocskát,

amiről rögtön eszembe jutott, milyen jó is lenne, ha mellettem lehetne Zayn. Eszembe

jutott, hogy nyilván várja az SMS-em, miszerint épségben megérkeztünk.

TÚLÉLTEM!! Már a recepción is vagyunk, pillanatokon belül pedig a hiper-szuper

szobánkba. Nagyon klassz a hely, meg minden, de sokkal jobb lenne, ha te is itt lennél.

Szeretlek ♥

Alighogy bepötyögtem az utolsó szavakat, s küldtem el az üzenetet, már jött is rá a

válasz, ami először meglepett, aztán pedig eszembe jutott, hogy jé, tényleg így volt.

Büszke vagyok rád, Hercegnőm. Amúgy mindent láttunk. Meg most is. Tudod, a tévében

vagytok. Na, mindegy, nem untatlak magammal. Jó szórakozást. X

Megmosolygatott a tény, miszerint Szerelmem most is lát, de az még jobban, hogy

„váltottunk” pár szót.

Te is tudod, hogy nem untatsz

Ha Zayn a közelembe lett volna, akkor most az ölébe bújtam volna, akárcsak egy kiscica

és közel hajolva hozzá mondtam volna már-már ajkainak, hogy soha nem tudnám

megunni, még ha örökké csak beszélne is, hiszen engem ő elvarázsol, megbűvöl. De ezt

sajnos nem tehettem meg, mivel kicsit sem volt közel az a kétezer kilométer, ami

elválasztott minket. Hmmm, de jó lenne most egy csók Tőle. Az a fajta, amit csak az ő

édes ajkai tudnak adni... Ajj, minek fájdítom a lelkem?

– Indulás – szólalt meg Dustin. Igen, El kirohanása óta határozottan megváltozott. Nem

azt mondom, hogy puszi-pajtások lettünk, de végre kezdett hasonlítani egy emberre és

nem egy hárpiára. – Háromig számolok, aki addig nem jön be a liftbe, az lépcsőzik – van,

ami sosem változik. – A tizediken kaptunk helyet. Egy, kettő... Három.

Most olyan szívesen mondanám azt, hogy elértük. De tényleg, olyannyira. Csak hát akkor

hazudnék. Nem is mi lettünk volna, ha nem maradunk ott. De ez még hagyján! Még

három bőrönd is velünk ragadt. Szép, mondhatom.

– Ezt nem mondjátok komolyan – nyűglődött Harry. Igen, pont ő.

– Ne nyavalyogjál már, mert kiábrándító – úgy látszik, El sem ragyogott, a lépcsők

hallatán, mégis felkapta a keze ügyébe kerülő legközelebbi koffert és elindult fölfelé.

– Te vagy a kiábrándító – motyogta az orra alatt Harry, de senki nem reagált rá. Követve

barátnőm példáját, kezemben egy másik utazótáskával, utánakoslattam. Gondolom,

Hazza is megzabolázta magát, mivel hallottam, hogy utánunk siet.

Öt perc elteltével félig megfulladva, teljesen lefáradva és megszomjazva, de egyben,

megérkeztünk a 395 szoba elé. Dörömböltünk egy sort, aztán végre kinyitotta az ajtót

egy...

… egy öreg néni, az arcán valami trutyival, a szemein pedig egy-egy uborkával.

Döbbenet, visszafojtott röhögés, kínlódás. Ebben a sorrendben, így változott az

arckifejezésünk. A néni éppen mondani akart valamit, de mi gyorsan leráztuk egy további

szép estéttel. Meg persze Harry lelopta az egyik ubit. Megrántottam a vállam és követve

öcsikém példáját, a másikat is eltávolítottam. Mielőtt bárki bármit mondhatott volna,

lélekszakadva rohanni kezdtünk. Nem is mi lennénk...

Mikor végre elegendő távolságba kerültünk szegény nénitől, lefékeztünk és megálltunk

egymással szemben.

– Nem hiszem el, hogy képesek voltatok elvenne attól a szegény, öreg nénitől az

uborkáját – murcizott El. – De hogy nekem nem adtatok... az már mindennek a teteje!

Három másodperc erejéig csak meredten néztünk egymásra, aztán kitört belőlünk a

röhögés. Egészen attól a ponttól kezdve, hogy felszálltunk a repülőre, át a lépcsős ügyön,

egészen az uborkás jelenetig. Mindent „kiröhögtünk” magunkból.

– Hé, várjatok csak! – tértem észhez. – Ha nem 395-ös a mienk, akkor melyik?

– Na, basszus – kapott a fejéhez Eleanor.

– Én megoldom – kapta elő a telefonját. Kérdőn néztünk rá, de ő csak a névjegyzékében kutatott. – Sell?... Igen, én Harry... igen, szerintem is... mi?! Nem!... Szóval... Egy éjszakában...

Itt kikaptam a kezéből a mobilt. Nehogy már míg mi körözünk az alvóhelyért, addig ő...! És különben is! A nővére vagyok, jogomban áll parancsolni neki – kivétel nélkül, olyan helyzetekben mindig azt teszi, amit mondok neki. Tudja, hogy tudom, mit csinálok, és ennek örülök.

– Most meg mi van? – ráncolta a szemét szomorkásan. Na, nem. Most nem fogok engedni neki!

– Kettőt találhatsz – sóhajtottam, aztán, mint a villámcsapás, jutott eszembe a Nagy Ötlet. – A recepció! Ott meg tudjuk kérdezni, melyik a mi szobánk. Igaz, hülyének fognak nézni, de kit érdekel?!

– Akkor gyerünk! – húzta ki El a bőröndjének a fogantyúját.

– Elnézést – néztem át a pult fölött. – Csak azt szeretnénk megtudni – kezdtem bele, mikor egy viszonylag helyes srác megjelent. Mondom, viszonylag. Az én Zaynymet senki sem szárnyalhatja túl! –, hogy melyik a mi szobánk.

– Öhm, rendben, kérnék egy nevet – mosolygott rám.

– Perrie Edwards.

– Ohh, elnézést, de nem tehetem meg. Kirúgnak, ha idegeneket engedek be. Maga egy rajongó, értem. De hagyjuk most az énekesnőt pihenni. Mert ő az előbb ment föl. Tényleg nagyon hasonlít rá és láthatóan a társasága is direkt öltözött úgy, ahogy, de nem lehet – vágott sajnálkozó képet, de mintha kiröhögött volna minket.

– De hát én tényleg én vagyok – ellenkeztem.

– Ajánlanék szobát maguknak, csak az a baj, hogy telt ház van.

– Na, ide figyeljen! – kelt ki magából mára már másodjára is Eleanor. – Ha nem hiszi el, hogy mi mi vagyunk, akkor kérje el valamilyen igazolványunkat, hívja föl ezt a Dustin fazont, vagy bánom is én...

– Hé, PMS? – néztem kérdőn barátnőmre. Szikrákat szóró szeméből jöttem csak rá, hogy ezt hangosan mondtam ki – mármint, a kelleténél hangosabban –, de arra is, hogy PMS-e van. Szóval, ezért ilyen a hangulata... Már értem.

– Csak hívja ide a főnökét, rendben? – adtam ki az utasítást a már cseppet sem helyesnek tűnő fiúnak.

– De... – kezdett volna bele.

– Semmi de. Hívja ide azonnal, vagy kiverem a hisztit – erre a kijelentésemre persze már mozdult. És nem egészen negyed óra múlva vissza is tért egy már-már őszülő hapsival az oldalán. Hallottam, hogy hevesen vitatkoznak valamin, de amikor az öreg meglátott minket, a fejéhez kapott.

– Te mihaszna! – rivallt a srácra. – A legfontosabb vendégeinket akartad elküldeni. Kérem, bocsássanak meg neki. Nem régóta dolgozik nálunk – fordult hozzánk bocsánatért könyörgő arccal. – Odaadok maguknak még egy plusz kulcsot, remélem, elnézik a fiatalember tévedését. Az 593-as az ön lakosztályuk – nyújtotta át.

– Köszönjük szépen – bazsalyogtam és már mentem is a másik irányba. Hogy a fenébe jött a 395-ös szóba?! Mindegy. Csak érjünk már oda.

– Na, lássunk neki. Aki legutoljára ér föl, azt holnap megkínozhatja a másik kettő – kezdett el rohanni fölfelé a lépcsőn Harry. Mi Ellel csak összenéztünk amolyan csajosan és a lift felé vettük az irányt. Szerencsénkre nem kellett sokat várni rá, hisz ott volt. Megnyomtam a 10-es számot és már repültünk is. Kiszálltunk a kabinból és az 593-as szoba keresésére indultunk. Végigsétáltunk egy rövid folyosón és már meg is találtuk.

– Én nyer... – ordította el magát Hazza, de amint meglátott minket, lefagyott a vigyor az arcáról.

– Megígérhetem, Harold, hogy holnap a Poklok poklát fogod megélni – pacsiztunk össze nevetve barátnőmmel, ügyet sem vetve az értetlenkedő fejet vágó Harryre.