2. rész: Olyan kis cuki vagy!

Kedves Olvasók!

Hát, igen, eljött a vasárnap is. Ezzel együtt pedig a második rész is. Remélem, ennek nagyobb sikere lesz, mint az elsőnek. Szomorú voltam, hogy több, mint egy hét alatt senki nem vette a fáradtságot, hogy írjon nekem. Nem ódákat kell zengeni, csak elmondani, hogy tetszett-e, vagy nem. Na, sebaj, nem nyafogok, még a végén elpártoltok tőlem... 
És van egy kis bejelenteni valóm is. Ha szemfüles voltál, akkor láthattad, de ha nem, akkor én is elmondom, miket rejteget az információs dobozka az oldalsávban. Úgy döntöttem, ezentúl vasárnap és szerdán is hozok részt. Remélem, így nagyobb sikerem lesz. Még elmondom a szokásosat, aztán pedig hagylak is titeket. Iratkozzatok föl, komizzatok és pipáljatok, chatbe is írhattok.

Jó olvasást kívánok, 

Elena O'Connor

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

PERRIE

Már három órája csak utazunk. Kicsit – de tényleg csak egy ici-picit – unom már a végtelennek tűnő utat,

pedig nem először tesszük meg.

- Ne álljunk meg egy kicsit? - kérdezte Zayn, gondolom, feltűnt neki, milyen szenvedő fejet vágok.

- De, az jó lenne - csaptam le a lehetőségre. - Amúgy is pisilnem kell - tettem hozzá suttogva, bár barátom meghallhatta, mert elmosolyodott. Lekanyarodtunk az első felbukkanó benzinkútnál és míg szerelmem leparkolt én hátranyúltam a táskámért, hogy indulásra készen legyek. Zayn intett, miszerint maradjak még a fenekemen egy pillanatra, amit én kérdő tekintettel reagáltam le. Kipattant a járműből és átsietett az én oldalamra. Igazi úriember módjára kitárta előttem a kocsiajtót és még a kezét is nyújtotta, hogy segítsen kiszállni - nem mintha egyedül nem ment volna, de elképesztően aranyos húzás volt tőle. Sőt, mikor kiszálltam én is, megcsókolta a kézfejemet, majd édesen rám mosolygott.

Néha felteszem magamnak a kérdést – mivel érdemelhettem ki ezt az átkozottul édes férfit, aki mindig mellettem áll, szeret engem, és nem mellesleg oltári helyes? –, de nem kapok választ. Végül belenyugszom, hogy az Ég engem szemelt ki a világ legmázlistább embere díj nyertesének.

Ujjainkat összekulcsolva lépdeltünk a fotocellás ajtó felé és léptünk át rajta. Én a mosdók felé vettem az irányt, Zayn pedig a pulthoz ment, egy kis koffeintért.

Gyorsan elvégeztem a dolgom, aztán belenéztem a falra felfüggesztett – kissé összekarcolt – tükörbe. Megigazítottam a frizurámat, a kezemet fésűként alkalmazva, és ajkaimra is kentem egy kis szájfényt. Mikor úgy láttam, elkészültem a biztonsági ellenőrzésekkel, visszamentem az éttermi részlegre, Zaynhez. Rögtön elcsentem tőle a kis, műanyag pohárban lévő kávét, de csak egy kortyot ittam, nem nagyon szeretem az energia pótlásnak ezt a fajtáját.

- Kérsz valamit?

- Nem, köszönöm, ez a kisegér-korty is bőven elég volt - mosolyogtam kedvesemre. - Kimegyünk a friss levegőre? Vagy nem ültél még eleget, Édesem? - kacagtam fel visszafogottan. Adott a homlokomra egy puszit és már indultunk is.

Leültünk egy padra. Ráhajtottam szerelmem vállára a fejemet, így pihentük ki ezt a megterhelően hosszú utat – bár még nincs vége, de ez lényegtelen.

- Még mennyit fogunk abba az átkozott autóban csücsülni? - tettem fel a kérdést.

- Ne aggódj, Kicsim, már nem sokat – nyugtatásképp kezeit a combomra helyezte, s simogatni kezdte azt.

Sajnos nem tudtunk olyan sok időt ott maradni és csak elmerülni egymásban, mivel hivatalosak voltunk valahova, ahová nem nagyon illett volna az éjszaka közepén beállítani. – Most már szerintem ideje lenne elindulni, nem gondolod?

- De, még ma oda kellene érnünk Bradfordba.

Visszaszálltunk a Bentley-be, és folytattuk utazásunkat.

* * * * *

– Megjöttünk! – kiáltottuk el magunkat egyszerre. Mivel Zaynnek volt kulcsa, ezért meglepetésnek számíthattunk. Érkezésünkre mindenki felhagyta azt, amit éppen tevékenykedett és körénk gyűlt a Malik família apraja-nagyja – egy kicsi túlzással azért, mivel nem volt ott mindenki, csak a szokásos, szűk családi kör.

– Azt hittem, már sohasem értek ide – ölelt át minket Safaa.

– Elég lassan tudtunk csak jönni – magyarázkodott Zayn.

– Képzelem... – célozgatott Doniya. Válaszul csak két – pontosabban négy – szemforgatást kapott.

– Ohh, ne az ajtóban álldogáljatok már, gyerekek! Gyertek csak beljebb! – csóválta a fejét Trisha. Szófogadóan teljesítettük kérését, közben mindenkitől kaptunk egy-egy ölelést, néha valami kis, ártatlan megjegyzést. Végül az étkezőasztalt választottuk.

– És, mennyi időre maradtok? – erre a kérdésre elhúztam a számat. Nem beszéltünk róla, ezért azt gondoltam, már ma mennénk haza, de ezt az igen terjedelmes utat nem azért tettük meg, hogy csupán egy-két órát maradjunk... gondolom.

– Ne csináljátok már, hova rohantok?

– Végül is... De nem hoztunk semmi ruhát – akadékoskodtam, bár én is szívesen töltöttem volna több időt velük.

– Ugyan már! Zaynnek úgyis van itt, Perrie, neked meg majd adnak a lányok. Tán’ csak találunk nektek valami göncöt ebben a házban, amit viselhettek – kacsintott rám Zayn anyukája. Reménykedve szerelmemre néztem, hisz’ rajta múlik. Nekem most ez a teljes hónapom szabad, viszont őnála nem lehet tudni az ilyesmit.

– Talán egy pár nap belefér – adta meg magát. Mindenki mosolyogva fogadta a hírt, miszerint még egy kevéske időszakig boldogíthatjuk őket – beleértve engem is.

Elfogyasztottuk Trisha isteni főztjeit, aztán a nappaliba fészkeltük be magunkat. Háttérzajnak ment a tévé, persze senki sem arra figyelt. Zayn az ölébe vont, amit a többiek somolyogva néztek.

– Jól megvagytok mostanában? Semmi megcsalás? – kérdezte Doniya.

– Fejezd ezt be! Már hogy lenne?! – korholta le lányát az anyja.

– Jól, köszönjük. És megnyugtatlak, semmi olyasmi nincs, amire te gondoltál – válaszolt kis nehezteléssel a hangjában Zayn.

– A magad nevében beszélj, Drága – incselkedtem, mire mindenki felnevetett, szerelmem kivételével. Az ő arcáról azonnal eltűnt a mosoly és helyét értetlen tekintet vette át. Én csak kacarászva megráztam a fejem és adtam a szájára egy futó csókot, mert azért mégis... Az anyja – és testvérei – előtt nem fogom leteperni, még ha szívem szerint azt is tettem volna, csak nem ezzel a jelzővel. Szerencsémre értette, hogy ez csak egy kis hecc volt a részemről.

– Am' Waly-nak van mondanivalója...

– Csitt! Neked nem kell mindenbe beleavatkoznod! – dorgálta le az említett lány a nővérét. Mi csak felvont szemöldökkel és kérdő arckifejezéssel hallgattuk a kisebb összezördülésüket. – Majd elmondom, ha komolyabbra fordul.

– Tehát fiú van a dologban – esett le. Waliyha csak megrántotta a vállát, de látszódott, hogy elpirult. Eléggé oda lehet ezért a srácért. Hmm... ismerhetem? Na, majd kiderítem!

Elég sokáig beszélgettünk még, kiderült, hogy Safaa kitűnő lesz félévkor – milyen büszkék vagyunk rá –, és hogy Doniyah azt tervezi, szakít Erickkel, többek között. Már este negyed tizenkettő volt, mikor mindenki elvonult. Pizsama híján egy Zayn pólót vettem föl. Sikerült megtalálnom, a COOL KIDS DON'T DANCE feliratú ruha darabját. Elmosolyodtam a feliratnak köszönhetően.

– Olyan kis cuki vagy – tört ki belőlem egy kisebb szeretet-roham adag és ugra-bugrálva mentem oda szerelmemhez, és halmoztam el puszikkal minden egyes milliméterét az arcának. Aztán ezek a puszik átmentek egy hosszú, szenvedélyes csókba. Teljesen belegabalyodtam. A kezeimet összekulcsoltam a nyaka körül, a lábaimmal átöleltem a derekát. Először nem nagyon értette, hogy jutott eszembe ez az egész – nem látta meg rajtam a felsőjét –, aztán szerintem nem nagyon érdekelte a miértje, csak visszacsókolt, átölelte a derekamat és az ágyhoz közelített velem. Ügyelve rám, lerakott a puha párnák közé, így folytattuk azt, amit még öt röpke másodperce elkezdtünk. Heves, szerelemtől fűtött csókunknak a levegőhiány vetett véget. Belefúrtam az arcom Zayn fedetlen mellkasába, hiszen az már megint vöröses árnyalatot vett fel.

– Pontosan miért is vagyok annyira „cuki”? – érdeklődött, közben a hátamra rajzolt ujjaival absztrakt formákat. Érződött a hangján, hogy vigyorog. Nem gyakran használok rá olyasmi jellemzéseket, mint például, cuki. Ha pedig igen, azt elképesztően cukin díjazza.

– Mert.

– Kicsit bővebben? – nevetett fel. Most már úgy ítéltem a helyzetet, hogy láthat engem előröl is. Megfordultam hát és ráböktem a szövegre, amitől ennyire ellágyultam. Felvonta a szemöldökét, nem értette. Férfiak! Legyintettem, jelezve, lényegtelen, pedig én tényleg tök cukinak találtam!

Fölém hajolt és azzal játszadozott, hogy az orromra adott sok-sok puszit. Szórakozásunkat halk kopogás zavarta meg.

– Mi van? – szólt ki morcosan Zayn, de nem mozdult. Meglepetésünkre Trisha volt az ajtóban.

– Bocsánat a zavarásért, de ez fontos! – láthatólag zavarban volt. – Perrie, beszélhetnénk egy kicsit, négyszemközt?

Szerelmem csak mordult egyet, nem tetszése jeléül, aztán kiskutya szemekkel nézett rám.

– Mindjárt visszajövök, Édesem. Várj egy kicsit, aztán innen folytatjuk, rendben? – suttogtam. Választ nem is várva, adtam egy gyors puszit a szájára, majd tápászkodtam föl az ágyból és mentem szerelmem anyukája után.

– Tényleg sajnálom, hogy megzavartalak titeket, de... – kezdett bele. Igazán gondterheltnek tűnt. Bementünk a nappaliba és leültünk egymással szemben.

– Mondd csak nyugodtan, megértem, hogyha lényeges dologról van szó. És Zayn is – bátorítottam.

– Szóval... tudom, hogy már a könyökötökön jön ki ez, de én egyszerűen nem bírok ebbe a dologba belenyugodni – bár én még nem értettem, miről beszél, neki megjelent egy könnycsepp a szemében. – Zayn... ő... kábítószerezik – erre a pár szóra lesütöttem a szememet. Borzasztóan aggódom emiatt, de nem nagyon merek ezzel szerelmem elé állni. Elég érzékeny ezzel a témával kapcsolatban. – Én ezt egyszerűen nem bírom – tört ki belőle most már a zokogás. Meg akartam nyugtatni, azzal jönni, hogy a fia most éli a húszas éveit, most próbál ki új dolgokat, de nem ment. Az én látásom is elhomályosodott, ennek ellenére még nem sírdogáltam.

– Figyelj, megértelek, én is így érzek. De Zayn felnőtt. Tudja, mit csinál. Legalábbis, gondolom... vagyis. Biztos.

Lehunytam a szemeim, visszaemlékeztem arra az időre, mikor megtudtam szerelmem rossz tulajdonságát; drogozik. Eléggé... depressziós voltam az elkövetkező napokban. Szakítani akartam emiatt, végül beláttam, arra az elvetemült döntésre nem lennék képes. Zayn az életemet jelenti. Minden hibájával együtt piszkosul szeretem. Akkoriban beszéltünk erről, azt mondta, nekem nem kell emiatt aggódnom, mértékkel csinálja. Ezen nagyon összevesztünk, Azt is szóvá tette, hogy remélte, hogy én nem olyan leszek, mint a többiek; bízott benne, hogy elfogadom őt úgy, ahogy van. Ez az egész, amiről beszélt, észhez térített. Megbíztam Zaynben. Tudtam, hogy nem fog emiatt óriási hülyeségeket csinálni. Eddig nem is volt semmi eget rengető balhéja. Tisztában voltam vele, hogy Zayn nekem sohase hazudna.

– Nézd, ha szeretnék, beszélhetek erről neki – mosolyogtam rá bátorítóan.

– Igen, az jó lenne, hátha rád hallgat. Nagyon szeret téged – törölte le a könnyeit és derült fel egy kicsit.

– Én is szeretem őt – kalandoztam el egy kicsit Zaynről. Megráztam a fejem, most ide kell figyelnem.

– Jó éjt'! – adtam neki két puszit és már álltam is föl. Ő is hasonlóan cselekedett.

– Jó Éjszakát, Perrie! – szólt utánam, s míg ő az egyik irányba, én a másikba mentem.

Próbáltam nem nagy zajt kelteni, hátha szerelmem aludna, de nem kellett ettől félnem. Jó kisfiú módjára pontosan ugyanolyan helyzetbe volt, mint akkor, mikor ki mentem.

– Hiányoztál – duruzsolta a fülembe a szavakat, mikor már mellette voltam. Fülig ért a szám kijelentése miatt. Alig voltunk egymástól távol tíz percet, és hiányoztam neki. Mondom én, hogy ő egy kis cukiság! És ezek után merje bárki is azt állítani, hogy nem az!

– Mmm... Te is nekem, Szerelmem – bújtam hozzá még közelebb, már ha ez lehetséges volt. – Szeretlek, Zayn.

– Én is szeretlek téged, Picur – viszonozta a szerelmi vallomást.

Arra gondoltam, hogy elhalasztom a kábszer’ dolgot, hisz’ most ezekbe a szép, szeretetteljes pillanatainkba nem akartam belerondítani, de az ígéret, az ígéret. És nekem telesítenem kell. Már csak azért is, mert én úgyszintén azt gondolom, mint barátom édesanyja.

– Zayn? – szólítottam meg.

– Igen? – nézett rám érdeklődő szemekkel. Nagyot sóhajtottam és felültem. Késve egy kicsit, de követte a példámat. Várakozva pillantott rám.

– Ne utálj, oké? – kértem.

– Semmi miatt nem tudnálak utálni – villantott egy félmosolyt, viszont, most nem nagyon tudtam megnyugodni tőle, pusztán a közelsége miatt.

– Szóval – túrtam bele a hajamba idegesen –, beszélhetnénk egy fontos dologról?

– Persze – felelte. Látszott rajta, hogy nem igazán érti ezt a helyzetet.

– Zayn. Én szeretlek, a tesóid szeretnek, anyukád szeret... pff. Téged mindenki szeret – kezdtem bele. Felvonta szemöldökét – Nagyon szeretünk téged és egyszerűen nem bírnánk elviselni, ha te nem lennél. Ha elhagynál minket – néztem bele a gyönyörű szép, csokoládébarna szempárba az én látószerveimmel.

– Perrie... – akart le állítani, ám nem hagyhattam. Most nem, ez nagyon fontos.

– Kérlek, hagyd, hadd mondjam végig. Mi csak aggódunk érted. Amiért azt csinálod, amit. – nem akartam kimondani hangosan azt a szót, tudtam, hogy tudja, miről beszélek. – Ne hidd azt, hogy elvárunk tőled valamit. Mivel ez nincs így. Mi csak... Mi csak nagyon féltünk téged. Tisztában vagyunk azzal, hogy makacs vagy. Hogy most azt gondolod, csak azért sem! De mi nagyon szeretünk téged. Önzőek vagyunk, így magunk mellett szeretnénk tudni téged. Egészségesen. Mindörökké – nem bírtam tovább. Az elő könnycsepp utat tört magának, s azt követte a második, harmadik, negyedik, ötödik... századik is. Zayn a karjaiba vont, de nem szólt semmit. Valamin nagyon gondolkozott. Üveges tekintettel a távolba révedt.

Általában félszavakból is értjük a másikat, talán elég csak simán célozni arra az adott dologra és leesik, esetleg már a másik gondolatába is belelátunk. Mert jobban ismerjük a másikat, mint akárki, vagy akárcsak saját magunkat. Viszont ez egyszer halvány lila gőzöm sem volt arról, mit képzelhetett el.