Kedves Olvasók!
Őszintén szólva; fogalmam sincs, hogy mit írjak most ide. Tegnap már tartottam egy kis élménybeszámolót, szóval most nem dumálok. Jöjjön, aminek jönnie kell - ne felejtsetek el véleményt írni:)
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Elena O'Connor
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.
Szép idő volt,
Londonhoz képest. Kivételesen sütött a nap, csiripeltek a madarak. És ez már
haladás volt, hiszen június vége felé közelítettünk. Bár a hőmérséklet még
mindig hűvös volt, és hébe-hóba lágy fuvallat zavarta össze az állott levegőt.
De azért számunkra tökéletes volt.
A külváros egy olyan részére mentünk, ahol
inkább idősebb emberek mászkáltak, így kevés volt rá az esély, hogy valaki
sikítozva ide ugra-bugrál. Megzavarás nélkül tudtunk enyelegni. Sétáltunk,
sétáltunk és sétáltunk. Mindenfelé. Közben néha egy-egy rövidebb, esetleg
hosszabb csókot loptunk a másiktól, hozzábújtunk egymáshoz. Szóval olyanokat
csináltunk, amit a szerelmesek szoktak. Mert mi is azok voltunk. Nagyon
szerelmesek.
- Mit szólsz ehhez a
helyhez? – bökött egy étteremre, ami nem is volt tőlünk olyan messze, nem
tudom, miért nem vettem észre eddig.
Ahogy jobban
megszemléltem a helyet, az egyik kezemmel a számhoz kaptam. Gyönyörű volt. Egy
horgásztavon lévő nagy mólón helyezkedett el. A falak egyszerű vajszínűek
voltak, az ablakpárkányokat pedig színesebbnél színesebb virágokkal halmozták
el. Elhelyeztek néhány széket és asztalt idekint is. Nem volt nagy az épület,
inkább otthonosnak mondanám. Egyszerű és
nagyszerű – azt hiszem, erre a helyre nagyon jól illik ez a mondás.
- Az tökéletes lenne –
válaszoltam meg kérdését. Utunkat tehát a vendéglő felé vettük. Nem is telt
bele két percbe, már ott is voltunk a bejáratban. Egy negyvenes éveiben járó nő
jött ki hozzánk – szerencsénkre nem ismerte föl egyikünket sem –, aztán
vezetett minket egy szabad asztalhoz és szaladt el az étlapokért.
- Hűha – csak ennyit bírtam
kinyögni, miután elolvastam a kínálatot. – Vajon tényleg olyan jók lehetnek a
kaják, ahogy leírják őket?
- Biztos – rántotta meg
a vállát. – Nézz csak oda!
A mellettünk lévő
asztalra mutatott, ahova éppen kivitték az ételt. Hát, az, hogy jól nézett ki, az nem lenne elég méltó
kifejezés. Inkább használnám a pazar,
csodás, fenséges és ezek szinonimáit.
- Eldöntötted már, mit
kérsz?
- Nem – csóváltam meg a
fejemet. – Te?
- Ezt – bökött rá az én
étlapomon az egyikre.
- Hű, koppintásnak
vennéd, ha én is ilyet kérnék? – pislogtam rá ártatlanul, hiszen valami
pompázatos volt az, amit mutatott. Wellington
bélszín burgonyakrokettel körítve.
- Nem – ingatta meg
mosolyogva a fejét. Amint kijött a pincér, Zayn elmondta neki a rendelésünket.
- Inni valamit, esetleg?
– kérdezett vissza az alkalmazott.
- Mit ajánl? –
kérdeztem vissza.
- Nem rég érkezett hozzánk
tokaji bor. Nagyon finom, Magyarországból hozták.
- Akkor én azt kérek –
bólintottam.
- Én is – tette hozzá
Zayn. A felszolgáló felírta ezeket, elmondta a szokásos szöveget, amit ilyenkor
szoktak, aztán lelépett.
Hátradőltem a székemen,
és megint – igen, tudom, hogy rettentően nyálas – elgyönyörködtem Zaynben.
Pontosabban a szájában. Valamit mondott, de akármennyire is próbáltam rá
figyelni, nem jártam sikerrel. Csak a mozgó ajkait láttam, nem hallottam, mit
mond. Hogy ne legyen annyira feltűnő, néha „aháztam” egyet, bólintottam, vagy
közbeszúrtam egy „szerintem is”-et. De aztán észbe kaptam, és halványan
megráztam a fejem. Szerelmemre pillantottam, aki kérdőn nézett rám. Remek,
szóval, most valamit ki kéne nyögnöm, válasznak.
- Igen, az csodás
lenne!
- Tényleg? – nézett rám
furán.
- Mi? Ja, nem. Nagyon
rossz előérzetem van. Inkább ne – találgattam.
- Ugyan mire
koncentráltál annyira, hogy fogalmad sincs arról, mit beszéltem? – kért számon
mosolyogva. Éreztem, hogy elpirulok, valószínűleg tudta a választ.
- Ne haragudj, csak… –
kezdtem volna.
- Édes, nem tudnék rád
haragudni azért, amiért imádsz engem nézni – incselkedett. Nagyszerű, az arcom
hivatalosan is rákvörös lett. Közelebb
húzott magához és az asztal fölött adott a számra egy gyors csókot.
Fél óra múlva újra
megjelent a pincér, nyomában egy másikkal. Ott volt a kezükbe a mi borunk és a
bélszínünk is. Már messziről látszódott, milyen jól néz ki. Az egyik
megtöltötte a poharainkat az itallal, míg a másik letette elénk az ételt.
- Köszönjük.
- Öröm kiszolgálni az
ilyen fiatal és szép hölgyeket – a fiatalabbik srác kijelentésére Zayn elég
furcsa fejet vágott. Ahogyan kell azt, kinevettem Szerelmemet, s csakhogy
fokozódjon a féltékenysége – mert ilyenkor olyan aranyos –, beszélgetésbe
elegyedtem a sráccal.
- Igazán?
- Hát persze –
kacsintott. Te jó Ég! Rám kacsintott – és nem, ez most nem az a fajta „te jó
büdös Ég, rám kacsintott, de jó nekem”, ez inkább „pff, ezt nem mondod
komolyan?” De azért tovább játszottam, hiszen Zayn feje egyre csak pirosabb és
pirosabb lett.
- Most, hogy mondja,
van benne valami – tettettem eltűnődést. Észre sem vettem, de idő közben a
másik felszolgáló lelépett.
- Tudja, nem sok
vendéggel lehet ilyen jól elbeszélgetni, mint magával. Megtudhatom a nevét?
- Perrie – válaszoltam.
- Áhh Perrie, milyen
szép név. Mond csak, gyakran szoktál a bátyáddal ebédelni?
Itt, ennél a kérdésnél
Zayn kitolta maga alól a széket, elmormolt egy „ha megbocsájtotok”-ot és
elment.
- Öhm, szóval –
akadoztam, aztán úgy döntöttem, kimondom. Kereken, perecen. – Kopjon le és
hagyja, hogy megebédeljek a barátommal
– nyomtam meg a „barátommal” szót. – És nem szeretném, ha a továbbiakban
megjelenne az asztalunknál!
Ezzel Szerelmem után
iramodtam, mivel még láttam, ahogy befordult az épület mögé. Sajnos bekövetkezett az, amitől nagyon
féltem. Elővett egy szál cigit – amiben volt a dohánynál károsabb anyag is.
Gyorsabbra kapcsoltam, így még pont odaértem azelőtt, hogy beleszívott volna.
Kikaptam a kezéből.
- Megígérted –
emlékeztettem sírós hangon.
- Csak ott volt ez a…–
kezdte volna el, de én leállítottam.
- Az én hibám, sajnálom
– bújtam oda hozzá. – Ugye tudod, hogy nincsen senki hozzád fogható? Te vagy a
legjobb.
Nem válaszolt, csak
magához húzott és megajándékozott egy hosszadalmas, édes csókkal.
- Ugye megbocsájtasz? –
kérdeztem, miután ajkaink elváltak.
- Nekem kéne bocsánatot
kérni – ellenkezett.
- De én gyorsabb
voltam.
- Meg – húzta fel a
kezünket és fűzte össze az újainkat. – Megbocsájtok.
- Azt még
megjegyezhetem, hogy irtó édes vagy, amikor féltékenykedsz? – pillantottam rá,
amikor elindultunk visszafelé.
- Honnan láttad te,
hogy milyen voltam, ugyan?
- Végig téged néztelek,
Életem – árultam el.
*
* * * *
- Köszönöm szépen a
meghívást, nagyon finom volt minden – hálálkodtam, amikor már álltunk föl. –
Tudod mi ízlett a legjobban? – kérdő tekintetére odahajoltam hozzá és adtam
neki egy rövid csókot.
- Igen, ez szerintem is
jó volt – nevetett. Annyira jó volt látni, hogy a tekintete megint mosolygós.
Csak belenézek és nekem is jobb lesz a kedvem.
- Gyere, Hercegnőm,
menjünk – nyúlt a kezemért. Belecsúsztattam az ő markába, amiben szinte
elveszett, olyan kicsi volt az övéhez képest.
Visszasétáltunk a
kocsihoz és beszálltunk. Az utat végig beszélgettük. Mindenféle hülyeségek is
szóba kerültek. Szinte nem volt olyan perc, ami nem telt volna el úgy, hogy
legalább az egyikőnk nem nevet föl hangosan. Még egy-két pletykát is
megosztottunk a másikkal, ami azért volt különös, mert a lányok a lányokkal, a
fiúk pedig a fiúkkal szoktak ilyeneket pusmogni, egymással aligha. De mi
megtettük ezt is. Szóval, hamar eltelt az idő, míg hazaértünk.
- Szerintem én most
befekszem a tévé elé és ma már nem csinálok semmit – dőltem le a kanapéra.
- Szerintem követem a
példádat – bólintottam és odamentem mellé. – Mit nézünk?
- Tévét.
- Ahh, add ide, most
megy a sorozatom – vette ki a kezeim közül a távirányítót és kapcsolt el.
- Ezt nem mondod
komolyan, ugye?! – esett le az állam. – Sheron
McLood tippjei a tökéletes külsőért. Mond, hogy csak viccelsz.
- Ezzel sosem
viccelnék. De psszt! Nem hallom – méltatlankodott. Meghökkenve néztem rá, aztán
megráztam a fejem és tovább figyeltem, ahogy a drága Sheron a hajára ken
mindenféle szarságot – már elnézést a kifejezésért.
*
* * * *
Sajnos, nem sajnos –
magam sem tudom – a hét hamar elrepült. Anyuék még tegnap hazamentek, mivel
Alexandert nem engedték el több napra a munkahelyéről. Eleanorral szinte
mindennap beszéltünk, ki mit visz, mennyire várjuk már az utat, meg a
szokásosról. Nem, még mielőtt valakiben felmerülne a kérdés, nem. Nem hagytuk
ki az ÓRIÁSI – ezt már csak így lehet
írni, mivel egésznap, de tényleg egész nap ezt tettük – bevásárlást sem.
Mindent vettünk, ami csak kellhetett – mondjuk azt is, ami nem, de ez most
mellékes. Bikiniket, táskákat, strandcuccokat, ruhákat és az elmaradhatatlan
kelléket, a cipellőket. Persze egész nap fel voltunk pörögve, mivel másnapra
volt tervezve az indulás. Az is szóba esett, hogy milyen hosszú már az út.
Mondjuk, Londontól szinte minden távol van. Kivéve ugye, az, ami nem.
Egyértelműen.
És hát elérkezett a
Nagy Nap. Reggel már hatkor elindultunk a reptérre, a többiekhez hasonlóan.
Csak mi voltunk ott, meg pár másik utazó ember. Senki nem tud erről a
„kiruccanásról”, csak mi. Így hát nem voltak rajongók se, hála Istennek. Félre
ne értődjék, imádom a fanokat, csak most nem lett volna energiám velük is
foglalkozni. Tegnap késő este aludtam csak el, már éjfél után, Zaynnek
köszönhetően, és már hajnali ötkor fönt voltam. Mondanám, hogy semmi baj, majd
alszok a repülőn, de ez csak hazugság lenne. Nem tudok olyan valamin aludni,
ami mozog. Anyu is mondta, hogy kisbabaként sosem szundítottam babakocsiban.
Egyszerűen képtelen vagyok rá. Na, nem
baj, majd éjjel – vagy még akkor sem? Valószínű.
- Rendben, most már
csak két perc van. Köszönjetek el, aztán indulhatunk – adott utasítást Dustin.
Hátat fordítottunk neki, aztán mindenki máshoz, a hozzá legközelebb lévő
emberhez lépett. Esetemben Niall volt a szerencsés.
- Ugye majd hozol nekem
valami kaját? – kérdezte, miközben megöleltük egymást.
- Még szép, számíthatsz
rám – kacsintottam. Liamhoz léptem, aztán Louishoz, aki megígértette velem,
hogy vigyázni fogok Elre. Utánuk Szerelmem nyakába borultam, és adtam a szájára
egy rövid, viszont a szerelemtől édes csókot.
- Oké, ennyi elég is
volt – kiáltotta el magát Dustin. – Gyertek már!
Zayn szemébe néztem és
szavak nélkül megüzentük egymásnak, mennyire fog hiányozni a másik.
- Szeretlek – suttogta
a fülembe.
- Szeretlek – leheltem
halkan, mégis meghallotta. Ezután egy utolsó csókot kaptam, s elléptem tőle.
Rámosolyogtam még egyszer, aztán elindultam, fel a gépre.
- Készen állsz? –
csapódott mellém barátnőm.
- Te? – kérdeztem
vissza.
- Csak, ha te is.
- Akkor a válaszom egy
határozott igen – bólintottam vigyorogva.
- Akkor indulhatunk –
karolt belém Eleanor. Harry utánunk baktatott eddig, most viszont megelőzött
minket és úri ember, avagy Harry Styles módra, előttünk tolakodott be a gépre.
- Hogy te mekkora tahó
vagy – állapítottam meg, El heves fejrázásba kezdett, az illető pedig csak
megvonta a vállát.
- Felőlem –
kijelentésére felsóhajtottunk és összenéztünk úgy, ahogyan csak a lányok
tudnak. Egy pillanat erejéig mindketten visszafordultunk és intettünk egyet,
ezek után…
…pedig kezdődhetett a
BULI! Nem akarok szemét lenni, de tényleg. Nem annak örülök, hogy nem nézhetem
nap, mint nap a ki tudja hány fős társaságunk idióta képét, hanem annak, hogy…
na jó. Pontosan ennek örülök – de vitathatatlan, hogy még jobb lenne ez az egész, ha Zayn is itt lenne.
- Ugyanarra gondolunk –
nézett rám barátnőm. – Vagyis majdnem. Ugye te Zaynnel fantáziálgatsz és nem
Loussal? – gyanakodott.
- Efelől biztosíthatlak
– tettem a kezem a vállára, közben halál komoly arcot vágtam.
- Akkor jó – fújta ki a
levegőt. És egy… és kettő… és három… és…
… mindketten nevetésben
törtünk ki. Pár perc múlva már nem is a „viccen”, inkább azon röhögtünk, hogy a
másik is röhög. Ahogyan az értelmes,
normális és bölcs lányok teszik.
- Ne nyerítsetek már,
nem hallom a filmemet – szidott le minket az én drágalátos bátyuskám, aki nem
bírta ki, hogy ne üljön le egyből a tévé elé.
- Mit nézel? –
érdeklődtem.
- Tele Tabíííí, mostmá’
haggyá’ – olyan jó érzés, amikor tudod, okos emberek vesznek körül… kár, hogy
most, meg úgy általában… vagyis soha, nem érzem ezt!
- Azon mit kellene
hallanod? – értetlenkedett El, de Harry csak lepisszegte.
- Na, jó. Én elmentem a mosdóba – közöltem
velük, de egyiküket sem érdekelhette ez a pompás hír, mivel el voltak foglalva
azzal, hogy azokat az űrlényszerű micsodákat nézzék.
Beléptem a helyiségbe,
ami… eléggé fura volt. Amikor kinyitottam a csapot, elkezdett szólni halkan
valahonnan a Best Song Ever. Öhm, biztos…
- gondoltam meghökkentve. – Hogy ide sem
jövök be többet.!
- A mosdóban BSE megy –
motyogtam az orrom alatt és közben leültem melléjük.
- Télleg’? – nézett
nagyot Harry, aztán már ott sem volt.
- Úúú, ez komcsi? –
ment utána Eleanor. Így történt hát, hogy míg ők „oda künn” gyönyörködtek a
mellékhelyiségben – khmm… – addig én kettesben maradtam az űrlényekkel, vagy
mikkel. Szeretem az animációs filmeket, nagyon is, de ez… Egy örökkévalóságnak
tűnt, mire vége lett.
- Titeket elnyelt a
klotyó, vagy egymásnak estetek? Az utóbbinak nem hiszem, hogy bárki is örülne –
mentem Harry és El után, hisz’ már jó húsz perce nem jöttek vissza. Kopogás
nélkül nyitottam rájuk, de nem. Még mindig ott álltak, szóval a wécé szörny
kizárva, és megtartották a három lépés távolságot. Viszont az furcsa volt, hogy
amikor megláttak engem, rögtön elhallgattak. Ők tudják…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése