7. rész: A nagybetűs szerelem

JÓ OLVASÁST:)

PERRIE

Az este további részében is remekül éreztem magam. Fenomenális ételeket ettünk, jókat beszélgettünk, táncoltunk is. Megfogadtuk, hogy még eljövünk erre a csodálatos helyre. Tökéletes volt minden. Éjfél felé mentünk csak haza – akkor is csak a másnapi korán kelésre hivatkozva.

- Köszönöm ezt a remek estét – hálálkodtam, amikor már az autónk felé tartottunk. Kézen fogva lépdeltünk, egy pillanatig sem szakítottuk meg az érintkezést.

- Nagyon szívesen – hintett egy lágy csókot a számra. Kinyitotta nekem az ajtót, amit én egy néma kuncogással fogadtam – nagyon édes, amikor ilyen úriember módjára viselkedik, csak szokatlan. Az út csendesen telt, mindketten a gondolatainkba merültünk, csak a rádióból szóló halk zene volt az egyetlen hangforrás.

Bénáztam egy sort azzal, hogy nem találtam a kulcsot – szokás szerint –, de végül sikeresen bejutottunk a házunkba. Levetettük a kabátjainkat, cipőinket, és felmentünk.

- Segítenél? – álltam háttal Szerelmemnek, arra utalva, hogy húzza le a cipzáromat. Közelebb húzott magához, s ahelyett, hogy kérésemet teljesítette volna, a nyakamat és a vállamat halmozta el forró csókokkal.

- Azt hiszem, valamit nem tudtunk befejezni – mormogta mély hangon, amitől borzongás futott végig a testemen. Kicsavartam a nyakam, csakhogy a szemébe bírjak nézni, mivel a kelleténél kicsivel erősebben fogott. Nem úgy, hogy fájjon, de elég volt arra, hogy a helyemen maradjak – nem mintha el akartam volna menni. A tekintetéből pusztán két dolgot lehetett kiolvasni. A szerelmet és a vágyat. Azt hiszem, az enyémből is ezt lehetne.

Nem bírta sokáig az a kis vékony harisnya, amit fölhúztam. Zayn nemes egyszerűséggel, s türelem hiányában, szétszakította.

- Pedig szerettem ezt a darabot – biggyesztettem le a számat.

- Majd pótoljuk, de előbb…

* * * * *

Reggel már hatkor fönt voltam. Na, nem mintha magamtól keltem volna. Az ébresztőóra volt a bűnös. Szerencsére Zaynre nem hat, valamilyen oknál fogva, így ő nyugodtan aludhatott tovább.

Erőt vettem magamon, és a lustálkodás helyett kipattantam az ágyból. Elpirultam az éjszakánkra gondolva. A fürdőszobába siettem, s nem sajnálva az időt, vagy a vizet, kényelmesen letusoltam. A forró vízben áztattam testem, megengedve emlékeimnek, hogy utat törjenek maguknak az elmémben. Valahol láttam egyszer egy olyan képet, amin az a felirat volt, hogy „NINCS PISZKOS FANTÁZIÁM. NEKEM SZEXI KÉPZELŐERŐM VAN”. Azóta teljes nyugodtsággal gondolok  Szerelmemmel való extrémebb kalandjainkra. Felsóhajtottam. Forró csókjait, érintését még most is éreztem testemen. Ebből elég! Miért kínzom magamat? Igen, nő vagyok és tökéletesen tudom magamat kontrollálni, de néha engedhetek a vágynak. Nem de?

Elzártam a csapot, s kiszálltam a kabinból. Megmostam a fogamat, rendbe szedtem a hajamat és halványan kisminkeltem magamat. Egy selyem köntösben mentem vissza a hálószobába, ahol Zayn lassacskán már ébredezett. Odaosontam a ruhásszekrényhez, úgy téve, mintha észre se vettem volna őt. Kiválasztottam a megfelelő darabot. A fehérneműeket észrevétlenül magamra tornáztam a köntös alatt. Hogy célomat biztosan elérjem, Szerelmemnek háttal állva, ledobtam magamról a selyem anyagot. Egy halk nyelés jött Zayn felől, ami egyértelművé tette számomra a sikert.

- Mit csinálsz, Hercegnőm? – hallottam egészen közelről Szerelmem hangját. Még mindig csak bugyiban és melltartóban, szembefordultam vele, s meglepettséget színlelve néztem fel rá.

- Hát te? Ilyen hamar fent vagy?

- Volt egy olyan megérzésem, miszerint érdemes lesz korán kelni – simított végig az oldalamon. Mosolyogva léptem hozzá közelebb, s ajándékoztam meg egy szűzies csókkal. Megfogta a csípőmet, így álltunk néhány másodperc erejéig. Talán tovább is tettük volna, de éppen más dolgunk akadt. Ami fontosabb volt némi álldogálásnál…

* * * * *

- Tudod, ilyenkor úgy szeretlek – mormolta a fülembe Zayn.

Az ágyon feküdtünk. Már egy kis ideje ezt tesszük, néha-néha motyogunk pár kedves szót, de inkább csendben vagyunk.

- Máskor nem? – tettem a sértődöttet.

- De, csak most… - hajolt hozzám, s adott egy hosszú csókot.

- Basszus, elkések! – kiáltottam visszafogottabban, amikor az órára pillantottam. Háromnegyed kilenc elmúlt, nekem pedig egészre bent kéne lennem. Fájószívvel, de kibújtam Szerelmem ölelő karjából, s villámgyorsan magamra kaptam a már előre kiválasztott szettet.

- Majd jövök – sétáltam az ágyhoz. – Szeretlek – adtam ajkaira egy futó csókot, s már száguldottam is lefelé.

* * * * *

- Bocs a késésért – mentegetőztem. A pasas – akinek máig nem tudom a nevét –, elég szigorúan nézett ahhoz, hogy bár kicsit sem bántam meg a csodálatos reggelemet, hangyányit elszégyelljem magamat. Lemondóan sóhajtott egyet, majd elmondta a programot.

- Ma nem lesz Harry. Felvesszük az összes szólódat, aztán párszor elénekled a dalt egyedül a hatások miatt. Ha ezzel mind megleszünk, elmehetsz.

Minden úgy ment, ahogy ő azt mondta. Vagy százszor el kellett ismételnem egy sort, mert nem találtam meg a tökéletes hangot, de aztán hála Istennek, meg lett – legalább is ezt állították.  Mikor odáig jutottunk, hogy az összes szólómat letudtam, már délután három óránál tartottunk. Igen, három. Kemény hat órán át csak énekeltem – beiktatva pár rövid szünetet és egy hosszabb ebédidőt. Viszont ez után már csak négyszer kellett eldanolnom az egészet. Mármint négyszer kellett jól eldanolnom az egészet. Lehet, hogy én vagyok a béna, de az is megeshet, hogy magára vette azt a kemény öt percet, amit lekéstem. Nem tudni.

Betartotta a szavát, miután elkészültem, haza engedett. Én pedig elindultam a plázába. Azt hittem, egészen estig ott maradok a stúdióba, de mivel nem, ezért maradt még pár órám a találkámig az öcsikémmel. És mi mással lehetne ezt a kis időt eltölteni, mint vásárlással? Hiszen köztudott, hogy abból sosem elég.

Egyik percben még nyugodtan nézelődtem a kirakatban, a másikban pedig már nem kaptam levegőt. Sikoltozást hallottam mögülem, ami nem jelenthetett mást, mint azt, hogy… Itt vannak a rajongók! A biztonságiak egyből a segítségemre siettek, de nem nagyon bírtak velük. Végül jó pofát vágtam az egészhez, és teljes nyugalomban osztogattam néhány autogramot, álltam „modellt” és válaszoltam pár kérdésre.

Hét óra tájékában viszont szedtem a sátorfámat, és rohantam az én szeretett Harrymhez. A szokásos helyünk nem volt más, mint a város szélén lévő kis puszta. Azon belül is egy óriási, terebélyes tölgyfa. Még kiskorunkban, amikor először jártunk itt, megfogadtuk, hogy nem áruljuk el senkinek, hogy van ez a hely. Nem is szegtük meg. Még Zayn sem tud róla. Pedig milyen romantikus lenne itt egy találka… A holdfény világítana csak, a puha füvön elterülve  csókolóznánk… Álljunk csak meg! Nem, nem és nem! A hely csak Harryé és az enyém. Zayn most az egyszer nem jön a képbe.

Harry már ott volt. A fán ült és valamin nagyon elgondolkozhatott, mert érkezésemre nem reagált. Tudom, gonosz húzás volt, de egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne tegyem meg. Mögé osontam és egy váratlan pillanatban kicsit meglöktem, közben pedig azt kiáltottam, hogy „búúúúú”. Leesett. Én meg jól kiröhögtem. Kedves, mi? Persze, jó testvér módjára a segítségére siettem. Nem fogom neki bevallani, de utálom, ha komoly. Mert az egyenlő azzal, hogy szomorú. És én jobb kedvre akarom deríteni az én „kis” öcsikémet.

- Történt valami, Életem? – kérdeztem rá. Míg azon töprengett, elmondja-e nekem a gondját, én körbepusziltam, ölelgettem.

- Talán – motyogta. Visszaráncigáltam a fához, leültettem, én meg az ölébe pottyantam. Most már kezdheti a mesélést. – Tudod, azon gondolkodtam el, hogy… - itt drámaian felsóhajtott, a vállamra támasztotta a fejét és átkarolt. – Tudom, hogy nem nevetsz ki, vagyis remélem, de azért figyelmeztetlek, hogy nagy az esélye annak, hogy hülyeséget mondok – egy bólintással jeleztem, hogy értem, amit mondott. – Na, szóval. Lehet, hogy nem érdekel, meg nem is olyan fontos. Sőt, tiszta hülyeség az egész, inkább…

- Na, nem! – szóltam közbe. –  Először is, ha már belekezdtél, akkor fejezd is be. Kettő, igenis érdekel, mi történt veled, még hogyha nincs is sok értelme. És három, nem lehet tiszta „hülyeség”, ahogy mondtad, mivel a te okos kis buksidból pattant ki. Szóval, mi történt? Min gondolkodtál el annyira?

- Jólvanna’ – sóhajtott föl. – Egyszerűen csak elegem van abból, hogy nekem már csak a ribancok jutnak.  Hogy nincs egy lány, aki mellett reggel ébredhetnék, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok… Aki engem szeret és nem a pénzemet. És ez elképesztően idegesítő.

- Természetes, hogy így érzel, hiszen, nem akarlak megbántani, de mióta nincs már egy normális barátnőd?

- Nem tudom – válaszolt szomorkás hangon. – Régen, az biztos…

- Akkor most szépen javasolok neked valamit, te azt betartod, aztán pikk-pakk rád talál a nagy betűs SZERELEM – vetettem föl. Kérdőn nézett rám, mire elárultam neki azt a bizonyos „valamit”. – Leszoksz arról, hogy minden veled szembe jövő csajt az ágyadba viszel – közbe akart szólni, de feltartottam a mutatóujjam, jelezve, hogy még nem fejeztem be. – Nem, nem érdekel, hogy valakinek ki kell elégíteni a vágyaidat. Ha egy igazi csajt akarsz, aki nem egy plázapicsa, akkor várnod kell rá. És mielőtt megkérdeznéd, nem, nem fekhetsz le vele egyből az első napon. Meg kell várnod, míg megbízik benned annyira, hogy teljes mértékben odaadja magát neked. Ez lehet egy hónap, kettő, akár egy év is. Mind ez a kiszemeltedtől függ. És, ha szeretni fogod, akkor képes leszel rá várni akármennyit. Ha nem fogsz így érezni, akkor viszont mellé lőttél. Most mond, amit szeretnél.

Nem szólalt meg. Nagyon úgy festett, számításba veszi az ötletem. Ami új dolog. Ő mindig csak a saját feje után ment. Senkire nem hallgatott. De talán most ez más lesz. Hisz’ tudhatja, legalábbis sejtheti, hogy ez az ötlet az ő javára van.

- Lehet benne valami – hát persze. Akármennyire is imádjuk egymást, ritka kincs az, amiért bevallanánk, hogy a másiknak igaza van. – Majd talán kipróbálom.

Felé fordultam és egy amolyan „na, ne csináld már!” képet vágtam. Megadóan felsóhajtott.

- Na, jó. De mégis, hogy a francba tegyem? – a hangja kétségbe esetten csengett. Megértem, hisz’ ez tényleg új dolog a számára. És annyira édes, ahogy küzd valamiért. – Ahh, elegem van a nőkből!

- Hé – vágtam hasba –, nem zavar, hogy én is nő vagyok?!

Fáradtan felnevetett, aztán elfeküdt a fán.

- Aludjunk – vetette fel az ötletet. Felvontam a szemöldököm.

- Ezt nem gondolhattad komolyan, ugye? – vetettem be újra a „na, ne csináld már!” arckifejezést.

- Nem, de egyszer kipróbálhatnánk, nem gondolod?

- Nem – adtam az egyenes választ. Fejcsóválással jelezte, hogy én ezt nem érthetem, aztán különös módon csöndben maradtunk. Ami azért is volt furcsa, mivel nekünk általában be nem áll a szánk, mindig van valami, amit meg szeretnénk osztani másokkal, és ha kettesben vagyunk, ez az egész csak fokozódik. Szóval ilyenkor még többet vagyunk képesek beszélni.

De aztán Harry megszólalt. Én meg válaszoltam rá. Aztán újra megszólalt, s én megint válaszoltam rá. És ez így ment, ki tudja meddig. Viszont éjfél után kettőkor – ami „kicsit” későn volt már azért – észbe kaptunk, és egy gyors búcsú után már indultunk is haza.

* * * * *

Halkan osontam föl a lépcsőn, nem tudhattam, Zayn alszik-e már. Útközben szabadultam meg a felsőmtől és a nadrágomat is kigomboltam, hogy a szobában ezekkel se menjen az idő. Eddig észre sem vettem, csak most jöttem rá, mennyire is vagyok fáradt. Ez az egész délután kimerítő volt. Nem is beszélve arról, hogy egésznap hiányzott Szerelmem közelsége. Bekukucskáltam az ajtó résén, hogy megbizonyosodjak a felől, Zayn tényleg szunyókál. Lábujjhegyen siettem be mellé az ágyba.

- Hol jártál, Báránykám? – a szívemhez kaptam, annyira megijedtem attól, hogy megszólalt mellettem Zayn.

- Nem említettem reggel?

- Nem. Annyit mondtál, hogy majd jössz. Aztán hazaérsz negyed háromkor – éreztem egy kis megrovást a hangjában. Tényleg nem mondtam el, a mai programom?

- Óhh, ne haragudj – pislogtam rá ártatlanul. – Én csak a stúdióba mentem, aztán meg Harryvel találkoztam. Ja, meg benéztem néhány butikba. Semmi több. Ugye nem haragszol?

- Soha. Jó éjt’ – mondta álmos hangon.

- Jó éjszakát!

Ahhoz képest, hogy milyen késő volt, nem nagyon éreztem magam álmosnak. Csak fáradtnak. Enyhe bűntudatot éreztem. Nem említette, de tudtam, hogy furcsállta az „eltűnésemet”. Nem hiszem, hogy megbocsájthatatlan lett volna a tettem, hisz’ mindig elmondom, mit csináltam az nap.

- Hé – böktem meg a vállát –, nem fog többet előfordulni, hogy nem szólok. Ígérem. Nem kell többet aggodalmaskodnod.

- Nem haragszom rád. Felnőtt nő vagy, tudod, mit csinálsz. Egyszerűen csak féltettelek téged. Nem tudtam elképzelni, hol lehetsz ilyen sokáig – vont magához közelebb. – Ne hidd azt, hogy nem bízom benned. Csak aggódtam érted.

- Tudom. Szeretlek.

- Én is téged – adott egy csókot ajkaimra. – Aludj jól.

- Te is.

Igen, határozottan elmúlt a bűntudatom. Talán maradt egy csepp, egészen kevéske, de az nem számít. Jó tudni, hogy kölcsönösen megbízunk egymásban. Ahogy azt is, hogy féltett engem. Meg úgy mindent, amit mondott. Jó tudni. Azt hiszem, ez lehet a szerelem. A nagybetűs SZERELEM.