8. rész: Terhes vagyok!

Kedves Olvasók!

Tegnapra ígértem a fejezetet és késtem... Nagyon sajnálom:/ És van még egy rossz hírem: jövő héten erdei iskolába megyek, ezért nem tudok gép elé kerülni. Ebből adódóan pedig nem kerülnek fel a fejezetek. Hihetetlenül sajnálom, hogy ennyit kell majd rá várnotok, azonban betartom a heti két részt. Szombaton és vasárnap fognak felkerülni. Remélem, jó lesz úgy is:) 

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,

 Elena O'Connor  
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.

PERRIE

- Három hét?! – sokkoltam le. Az olyan sok! Tudom, hogy nyálas, de nem érdekel! Hogy fogom én ezt a rengeteg időt kibírni Zayn nélkül?!

- Talán sokallja, Miss Edwards? – kérdezte cinikusan a szervező. Nem tudom, mit követtem el ellene, de nem valami elnéző velem.

- Nem… vagyis de! Igen is sok! Létezik magánélet is – dörrentem rá. Talán őneki nem nagy szám, már megszokhatta, hogy hosszabb időt tölt el a családja nélkül, de nekem nem. Nem, nem felejtettem el, hogy Zayn is, és én is a munkánk miatt rengeteg időt töltünk külön. Épp emiatt, amikor csak lehet, együtt vagyunk. Nem nagyon tetszik nekem, hogy megint el kell válnunk egymástól. Három hét. Ez baromi sok! – Nem lehetne egy kicsivel lerövidíteni? – vettem könyörgőre.

- Egyértelműen nem. Sőt, örüljön, hogy csak három hetet mondtam! Maga is volt már klipforgatáson. Nem fért bele a három hétbe, de még a duplájába sem, jól gondolom? – világított rá. Talán igaza lehet. Rekordidő ez a bizonyos három hét – legalábbis egy komplett klipforgatáshoz képest. – El kell ismernie, hogy a munkáink igen jók – egoista seggfej! –, szóval kérem. Higgyen nekünk, ha azt mondom, három hét. Az három hété. Se több. Se kevesebb. Megegyeztünk?

- Meg – te jó Ég!

Egy elköszönést megspóroltam, úgy ültem be a kocsimba. Előhalásztam a telefonom és bepötyögtem két szimbólumot annak az embernek, akivel úgy éreztem, muszáj beszélnem; :(

Egy percbe sem telhetett bele, Harry már hívott is. Akármilyen ramaty is volt a hangulatom, halványan, nagyon halványan elmosolyodtam azon, milyen mázlista is vagyok, hogy ilyen testvérrel áldottak meg.

- Ahahaj – szóltam bele köszönés helyett. Úgy látszik, az nem az én asztalom – mármint a köszönés.

- Mi a baj, Életem?

ZAYN

- Hallod, nem dobnál haza? – léptem Louis mellé, mivel ő állt hozzám a legközelebb.

A srácokkal együtt töltöttük a napot, de mivel én kocsi nélkül voltam és semmi kedvem nem volt gyalogolni.

- Bocs tesó, túl nehéz vagy.

Vágtam egy amolyan „na, ne fárassz” képet, mire halálosan komolyan felvonta a szemöldökét. Ez az ember nem százas. Harryhez fordultam, hátha ő megsajnál.

- Gyere – adta meg magát, majd jól hátba veregetett. Elköszöntünk egymástól a fiúkkal. Mindenki elindult haza.

Az utat végig dumáltuk, mikor egyszer csak „pittyegni” kezdett sofőrömnek a telefonja. Mivel ez nálunk teljesen természetes, odahajoltam, hogy megnézzem, mi lehet az, de mire elbírtam volna olvasni – az egyébként nem hosszú – üzenetet, Harry már hívta is az illetőt. Mivel neki össze van kapcsolva a telefonja és a kocsija, ezét hallottam a beszélgetést.

- Ahahaj – szólt bele cseppet sem jókedvűen… Perrie.

- Mi a baj, Életem? – vonta fel a szemöldökét a mellettem ülő.

- Ez a pasas nem komplett. Majdnem egy hónapra akar minket száműzni a Világ Végére, bunkón viselkedik, semmibe veszi a mondókámat, miszerint ez talán túl hamar lenne, nem mellesleg egy egoista seggfej. Veled mizujs’?

Most rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldökömet. Ki ez a pasas?

- Kiről is beszélünk? – kérdezte meg Harry azt, amit én is tudni akartam.

- Erről a… Justin?

- Dustin – javította ki.

- Tök mindegy. Szóval erről a Dustin gyerekről. Mondjuk, van vagy negyven…

- Térjünk csak vissza a lényegre! Miért is akarna minket elküldeni a Világ Végére? Egyáltalán ki számít bele a „minket”-be? És mi lenne túl hamar? Egyáltalán… Mi van?! – értetlenkedett.

- Ahh, mindegy. Nyilván téged is le fog állítani, és beavat, ha összefuttok. Csak jó volt valakinek elmondani, mennyire utálom a fickót. Na, szia! – tette le gyorsan Perrie.

* * * * *

- Kösz a fuvart, haver – kötöttem ki az övemet.

- Van mit – röhögött fel a saját poénján. Férfiasan lepacsiztunk, aztán kiszálltam a kocsiból. Elővettem a házkulcsot és beléptem az ajtón. Nem számítottam arra, hogy Kedvesem otthon fog várni, de úgy látszik, van egy kis szerencsém.

Levetettem a cipőmet, addig Perrie közelebb jött hozzám. Fölegyenesedtem és kitártam a karom. Szorosan ölelésembe zártam, majd mikor fölnézett rám, loptam tőle egy csókot.

- Hiányoztam? – rebegtette meg a szempilláit.

- Nagyon – szorongattam meg. Elváltunk egymástól, és a nappaliba mentünk. Ledőltünk a kanapéra és csak néztük egymást. Egy hajtincset a füle mögé simítottam és a fülébe suttogtam a színtiszta igazságot.

 - Olyan gyönyörű vagy.

Jót mosolyogtam azon, hogy lányos zavarában mennyire elpirult. Csakhogy tovább feszítsem a húrt, megkérdeztem, nincs-e rosszul, mert eléggé piros az arca. Válaszként nemes egyszerűséggel, leütött. Engem. Na, megállj csak, asszony!

- Ne szemtelenkedj velem – nevetett föl. Hirtelen elszállt minden „haragom”, amit röpke egy másodperce éreztem. Eszembe jutott valami, amit már régen csináltunk, pedig akkor mindketten élveztük.

Felálltam és húztam magam után Perriet is. Figyelmen kívül hagytam kérdő tekintetét, úgy vonszoltam be a konyhába. Benéztem a hűtőbe, ami nagy mázlimra dugig volt mindenféle jóval, köztük a hozzávalókkal is. Visszacsuktam a frizsider ajtaját. A még mindig értetlen Perriet felemeltem és leültettem a konyhapultra.

- Maradj itt – léptem el mellőle és mentem vissza az eperért és a csokiért. Leraktam Szerelmem mellé ezt a két dolgot, amitől varázslatos módon egyből megvilágosult. Nem fogadott szót, lepattant onnan, ahova tettem és a hűtőszekrényhez sétált.

- Te butus, butus, butus Zayn – mormolta és visszatért kezében sok mindennel, mint például vajjal.

- Hallottam ám – szóltam. Csak megrántotta a vállát és előhalászott egy serpenyőt. Most rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek.

- Csak mosd meg az epret. Alaposan, nem akarok szalmonellát kapni. Szerintem te sem.

Úgy tettem, ahogy kérte, szemenként megmostam a piros gyümölcsöt és még le is vágtam mindegyikről azt a kis zöld részt. Közben Perrie a csokival bűvészkedett. Ügyesen, méghozzá, mert amikor ránéztem, olvadt állapotban láttam az édességet.

- Hozd csak ide azokat – intett a fejével. Engedelmesen felkaptam az epreket és átcipeltem mellé, ahol már gőzölgött a finom olvasztott csokoládé. – Ezt kavargasd csak szépen, mindjárt jövök – azzal átadta nekem a kanalat és ő a szekrényhez ment és kivett belőle egy nagy tányért. – Gyorsan kell belemártanunk, mert a csoki hamar megdermed. Nézd, megmutatom – emelt ki egy szép nagy epret és félig belenyomta a csokiba. Kiemelte és várt néhány pillanatot, aztán felém fordult és a számba adta a finom édességet. – Na, milyen?

- Isteni – adtam egy csókot a szájára, miután lenyeltem a falatot. Megcsináltuk így az összes epret, aztán szépen, egymás szájába adogatva megettük őket. Igazán romantikus hangulatban telt a délután. Sokat nevettünk, ettünk, csókolóztunk…

- Ezzel mi legyen? – bökött az edényre, amiben még maradt egy kis csoki. Felcsillant a szemem, már megint támadt egy remek ötletem.

Az ujjammal felszedtem egy keveset a masszából és azt Szerelmem ajkaira kentem. Szépen elegyengettem. Azzal a kezemmel, amelyik nem volt maszatos, kisöpörtem az arcából szőke haját. Tekintetemmel némán engedélyt kértem, amit ő egyből megadott nekem. Fölé hajoltam és gyengéd, hosszú csókot adtam neki. Lenyaltam a szájáról a finom édességet és adtam neki is, mind-e közben egy másodpercre sem váltak el egymástól ajkaink.

Egy pillanattal később, mintha villámcsapás érte volna, úgy rezzent össze és tolt el magától. Szomorkás arca megijesztett, nem tudtam hova tenni. Az előbb még önfeledten szórakoztunk, most meg…

- Valamit mondanom kell – nézett a szemembe. Az övének támasztottam a homlokom és egy aprót bólintottam, hogy hallgatom. – Tudod, van ez az izé, és hát szóval… Na, azt akarom kinyögni, hogy három hétig nem leszek itthon. Brazíliába utazom. Vagyis nem egyedül, ott lesz El és Harry is.

Aha, szóval erről beszélt Harrynek a kocsiban. Így kissé világosabb már, de még mindig nem értem, mi a fő ok. Aztán leesett. Hát persze! Harry alig van mostanában velünk, Perrie nap, mint nap a stúdióba ment. Felvették a dalukat. Most pedig mennének… minek is? Egy klipet nem lehet három hét alatt leforgatni, vagy igen?

Egyelőre nem szóltam semmit, csak magamhoz szorítottam és jó erősen megöleltem. Nem úgy, hogy fájjon neki, csakhogy érezze, mennyire fog hiányozni nekem.

- Mikor indultok? – kérdeztem.

- Egy hét múlva – motyogta a vállamba.

- Ne szomorkodjunk, rendben? Hiszen még sosem jártál Brazíliában. Örülnöd kéne – vigasztaltam.

- Én annak örülök, hogy eljuthatok oda, csak annak nem, hogy nélküled.

- Tudod mit? Most elmész, aztán, ha azt mondod, megéri, majd valamikor együtt is elmegyünk – ötleteztem.

- Jó – egyezett bele és végre elmosolyodott.

- Pontosabb információkat nem tudsz? Utánanézhetnénk a helynek.

- Dehogynem! Rióban leszünk elszállásolva, valami ötcsillagos hotelban. Napi tíz óra munka, a többit pedig szabadon tölthetjük. És, ami az egészben a legjobb; elmegyünk majd a vébé döntőre – sorolta. Tudtam, hogy az előbb nem játszotta meg magát, tényleg sajnálta, hogy külön leszünk, de belül ő is örült, hogy elmehet. Ahogy én is. Büszke vagyok rá.

Lehúztam a pultról és visszavezettem a nappaliban lévő kanapéra. Elő vettem a laptopot, megvártam, míg betöltődik, aztán Perrie elé toltam, mondván, írja be a hely nevét.

Vagy tízezer találatot dobott ki a kereső, de az én Hercegnőm se perc alatt megtalálta azt a bizonyos oldalt. A galériára kattintott. Tátva maradt a szám, olyan gyönyörű volt az egész. Az épület is káprázatos volt, na de a tengerpart… Csodálatos.

- Szerintem nem lesz gond a hellyel.

- Persze, hogy nem. Hisz’ csak az éjszakát fogjuk bent tölteni – fintorodott el. – Ráadásul Dustin, a szervező, azt mondta, lesz valami kamerás izé. Na, szal’ tudod. Ilyen videó napló, vagy mi a fene. Amikor szinte minden egyes megmozdulásunkat fölveszik. Még külön csatornánk is lesz!

- Akkor majd nézünk titeket, ne félj – biztosítottam a felől, hogy minden lépéséről tudni fogok.

- Ez nem ér. Akkor így te tudni fogsz rólam mindent, de én te rólad..? – vonta össze két szemöldökét.

- Majd óránként küldök helyzetjelentést SMS-ben – viccelődtem.

- Hahaha – tettetett nevetést. – Mindegy, viszont ne aggódj. Nem fogsz megszabadulni tőlem.

Játékosan rácsapott egyet a térdemre, aztán felállt. Felém fordult és kinyújtotta a kezét. Szóval jobban teszem, ha én is felállok.

- Hova megyünk? – kérdeztem.

- Anyuék elé. Nem emlékszel? – indult el az előszobába. – Azt beszéltük meg, hogy ma jönnek.

- Tényleg – mentem utána. Gyorsan felvettük a cipőinket, Perrie még egy vékony kabátot is, és indultunk.

- A csomagtartóban elférhet egy nagyobb bőrönd? – pillantott rám kérdőn.

- Igen. Nincs is benne semmi – tűnődtem el.

Mivel egyáltalán nem volt messze az állomás, hamar odaértünk. Az már más, hogy alig bírtunk kiszállni. A rajongók úgy megrohamoztak minket, mintha pénzt osztogatnánk.

- Így mégis hogy fogunk eljutni hozzájuk? – szálltam vissza a biztonságot nyújtó autóba.

- Majd felhívom őket – vette elő Perrie a telefonját és már hívta is az anyukáját.

- Szia, Anyu… nem, itt vagyunk… igen, igen… figyelj, mi lenne, ha ti szépen, észrevétlenül eloldalaznátok a hátsó kijáratig?... nem… jó, oké, helló – tette le. – Irány a hátsó bejárat!

Dudáltam egyet, jelezve a tömegnek, hogy a saját érdekükben, menjenek arrébb, aztán beindítottam a motort és lassan elkezdtem tolatni – nem akartam senkit sem elütni.

Egyből kiszúrtuk őket hátul, és nem csak azért, mivel rajtuk kívül voltak vagy négyen. Egy gyors ellenőrzés után, nem követtek-e minket, kipattantunk a kocsiból. Kézen fogva ballagtunk egymás mellett, amikor odaértünk, Perrie Debbie nyakába borult, én kezet fogtam és bemutatkoztam az új családtagnak. 

* * * * *

- Szóval, meséljetek csak. Hogy is jöttetek össze? – dörzsölte össze a kezét Szerelmem úgy, ahogy csak a lányok tudják. Főleg, ha valami pasi a téma. Felsóhajtottam. Akármennyire is imádom az én Hercegnőmet, a nagy, csajos beszélgetésekből inkább kimaradok. Bocsánatkérésképp adtam az arcára egy puszit, majd kérdően Alexander felé fordultam, hogy kimentsem őt is.

Letelepedtünk a kanapéra, halkan bekapcsoltam a tévét, ahol épp’ egy meccs ment.

- Mond csak, Zayn, mik a terveid Perrievel? – kérdésére az égbe szökött a szemöldökömet. Jó magasra. Semmi bajom nincs a fickóval, és ez a kérdés természetes lenne, ha Perrie vér szerinti apja lenne. De mivel alig félórája ismerik egymást, elég fura.

- Jól van, tényleg furán hangozhatott, de ezt szokták kérdezni a lányos-apák, nem? Tudom, Perrie nem a lányom, de nagyon szimpatikus nekem. És megkedveltem. Szeretném, ha jó lenne majd a viszonyunk. És mivel úgy tudom, több mint két éve vagytok együtt, szeretném, ha elmondanád, mit tervezel vele – magyarázott.

- Hát… - túrtam bele a hajamba. Aztán eszembe jutott, hogy ezzel a mozdulattal elcseszhettem a reggel félórán át készülő frizurámat. De jó! -  Szóval, az igazság az, hogy nagyon fontos számomra Perrie, mindennél és mindenkinél jobban szeretem. Azt tudom, hogy nem akarok ennek a kapcsolatnak véget vetni… Hanem el akarom venni őt – suttogtam az utolsó szavakat, nehogy a lányok meghallják.

- Nahát, ez a beszéd! – veregetett hátba. – Tudod, nekem is volt egy lányom, de az ő fiújai sohase mondták ki, hogy szeretik őt, vagy, hogy nem akarják őt elveszteni.

- Hogyhogy csak volt? – akadtam meg ezen a szón. Nem tán’…?

- Nem, azért annyira rosszra ne gondolj! Csak miután elváltunk a volt nejemmel, a bíróság úgy gondolta, hogy őt illeti a lányunk. Már hét éve nem láttam, nem tudok róla semmit. Mármint Jade, a lányom.

- Mi?! – azonnal felpattantam és odasiettem Kedvesemhez, Alexanderrel a nyomomban, mikor meghallottam a sikítását. – Anya, hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Már ne is haragudj, de elmúltál negyvenöt. Így kicsivel kockázatosabb a dolog, nem gondolod?

Mi férfiak csak kérdőn néztük végig a jelenetet, nem értettünk semmit. Debbie szólalt meg. Mit ne mondjak, a mondandója, amilyen rövid volt, olyan megdöbbentő.

- Én… Nem fogok köntörfalazni. Terhes vagyok.