13. rész: Az az egyszerű tény, hogy a nővére vagyok

PERRIE

És még egy valamit fel tudok írni a listámra, ami a FELELŐTLEN VISELKEDÉS címet kapta. Ez pedig nem más, minthogy hajnali fél hatkor aludtam el, hiszen addig beszélgettünk Zaynnel. Akkor is csak azért tettük le, mivel Szerelmem észbe kapott és figyelmeztetett engem, hogy a mai napom valószínűleg kemény lesz és a teljes figyelmemet igényli. Bár alig aludtam valamit, egyáltalán nem bántam meg. Elmeséltem neki a kis „kiruccanásunkat”, amiről ő nem tudhatott, hisz’ azt nem közvetítette a tévé. Beavattam abba, hogy most is barna hajam van. Ő is elmesélte a napját, ami ugyan nem volt valami eseménydús, én mégis szívesen hallgattam, hiszen olyan jó volt vele beszélgetni, bár igaz, semmi nem pótolhatja azt, mikor egymás mellett agyunk. Olyankor meg tudjuk fogni egymás kezét, bármikor lophatunk a másiktól egy rövid, vagy éppen hosszabb csókot. Igen, ezek tényleg pótolhatatlanok, mégsem szabad lebecsülni egy egyszerű hívást sem, hiszen az is több, mint a semmi.

– Jó reggelt! – köszönt Eleanor. Ő sem nézett ki sokkal jobban, mint én. És ezt onnan is tudom, hogy mindenhol tükrök vannak ebben a lakosztályban.

– Jobbat – nyögtem fel, mivel abban a pillanatban, a fejembe nyilallt a fájdalom. És a másnaposság.

– Én nem találtam semmit a fejfájásomra, de azért te még próbálkozhatsz – javasolta El.

– Fenéket, majd elküldjük egy patikába Harryt – legyintettem. Barátnőm rám bökött mutató ujjával és elismerően bólogatott.

– Mi van velem? – jött a képbe az emlegetett szamár.

– Te szépen elmé... vagyis. Ugye elmész egy gyógyszertárba és hozol fájdalomcsillapítót? – pislogtam rá kérlelően.

– Azt lesheted – nézett rám úgy, mint egy hülyére.

– Ha! – szívtam be a levegőt. – Velem nem beszélsz így és most el fogsz menni azért a gyógyszerért. Indulás, van rá negyed órád!

Lehajtott fejjel bújt bele a papucsába és sétált ki az ajtón.

– Ezt meg hogy csináltad? Jó ötlet elküldeni őt, de hogy meg is teszi... – csodálkozott El.

– Hát... – rántottam meg a vállam. – Legyen elég annyi, hogy az évek során megtanulta, hogy amit én mondok az szent és sérthetetlen, avagy nem jó velem kötözködni. Meg ezekhez még hozzácsapódik az az egyszerű tény, hogy a nővére vagyok.

* * * * *

– Megjöttem – hallatszott Harry hangja és egy ajtócsukódás is. Mivel én még a fürdőszobába készülődtem, nem tudtam lemenni hozzá, de ezt ő megoldotta. Két perc múlva ugyanis valaki kopogtatott az ajtómon.

– Gyere – kiáltottam. Az én drága öcsikém bújt be hozzám, ezért kénytelen voltam letenni a szempillaspirált és rá figyelni.

– Először is, hoztam neked... – nyomott a kezembe egy bögrét, aminek a tartalma minden bizonnyal a fájdalom csillapító volt, belekavarva a teába. – És még ezt is... öhm, bocsánatkérés gyanánt – adott még egy dobozt is. Egy gyönyörű szép nyakláncot rejtegetett, ami pont olyan papírrepülő alakú volt, mint az övé.

– De aranyos vagy – ugrottam a nyakába, persze előtte letettem a kezemből a gőzölgő italt. Kibújtam öleléséből és hátat fordítottam. Odaadtam neki a láncot, hogy tegye fel nekem és elsöpörtem az útból az útban lévő hajzuhatagomat. Egy halk, alig hallható kattanás jelezte, hogy rajtam van a szépséges medál. Most már ez is összeköt minket, úgy, mint a Zayntől kapott, csak ez persze tesóságilag.

– Mostantól mi vagyunk a legmenőbb páros, ugye? – kacsintott rám, én pedig csak nevetve folytattam a sminkelést.

Mikor úgy gondoltam, hogy az arcomat egész elfogathatóvá varázsoltam, a hatalmas tükör elé álltam, amiben egészen a lábujjaimtól a fejem búbjáig láthattam magamat. Pár percig méregettem az előttem álló csajt, de aztán arra a döntésre jutottam, hogy amit tudtam, azt kihoztam magamból. Felhörpintettem a bögre aljában maradt, utolsó pár kortyot és azzal a kezemben a konyhába sétáltam. Ott gyorsan elmostam, majd visszatettem a szekrénybe. Lassacskán El és Harry is csatlakoztak hozzám, immár ők is teljesen elkészülve, így teljes volt a kis csapatunk.

– Indulhatunk? – kérdezte Hazza. – Az előbb hívott Dustin, azt mondta, menjünk le a recepcióra negyed órán belül.

– És mikor beszéltetek? – nézett rá furán Eleanor.

– Kábé dél órája – válaszolt halál nyugodtan.

Először nem esett le egyikünknek sem. Aztán rá két pillanat múlva őrült tempóban rohanni kezdtünk, bár bennem volt még annyi, hogy bezárjam az ajtót magunk után.

– Nocsak, nocsak – nézett az órájára színpadiasan a főnökünk, mikor már előtte álltunk. – Csak tizenhat perc, huszonnyolc másodpercet késtetek. Rekord – gúnyolódott. – Most már lényegtelen, ez ellen nem tudok mit tenni. Koncentráljunk a mai napra. Csak egyszer fogom elmondani, hogy mikor, hol, hogyan, úgyhogy figyeljetek rám! Tíz órakor mindannyian legyetek a....

Nem tehettem róla. Tényleg nem. A baj az volt, hogy egy szempillantásnyira csak, de elfordítottam a fejem és megláttam egy plakátot. Egy nem akármilyen plakátot. Egy One Direction plakátot. És naná, hogy innentől képszakadás volt nekem. Talán rossz tulajdonságom, talán nem, én magam sem tudom, de ha meglátok valamit, ami egy számomra kedves – vagy éppen nem – személyre emlékeztet, akkor onnantól a gondolataim nagy része, jó pár percig körülötte forognak. De hogyha ez a személy az én Zaynem, akkor nem elég „jó pár perc”. Akkor képes vagyok akár órákon át is rágondolni. Nosztalgiázni, vagy a közös jövőnket tervezgetni. Szóval nem én tehettem róla.

– Értettétek? Akkor van egy órátok... – igen, itt már hallottam, mit mondott. A baj már csak az volt, hogy jó pár pillanat múlva sem tudtam megfejteni. És nem csak én.

– Miről is volt szó? – tettem föl a kérdést, mikor Dustin lelépett. Érdekes, most miért nem hagyott nekünk egyetlenegy őrt sem?

– Én nem tudom. Megláttam egy plakátot... Nem tudok betelni magammal – sóhajtott fel Harry. Aha, szóval nem csak én vettem észre. Utolsó reményszikraként Eleanorra néztem, de mindhiába. Ha én el tudtam kalandozni Zayn miatt, akkor nyilván ő is meg tudta ezt tenni Louis miatt.

– Ugyan annyit tudok, mint ti – rázta a fejét.

– Hú, bassza... mármint – helyesbített, mikor egy gyilkoló tekintetet lövelltem rá a trágár szókincstára miatt – akkor most elvesztünk?

– Te szent tehén – kapott a szájához El. Lehunytam a szemem és hangosan beszívtam a levegőt. Egy ötlet, egy ötlet, egy ötlet, ami kell. Meg is van!

– Mennyi időt késhet az adás? – néztem rájuk. És kaptam elő a telefonomat, hogy megbizonyosodjak róla, hány óra.

– Gőzöm sincs, húsz, harminc perc, vagy annál több – gondolkodott el barátnőm. Aztán hirtelen hatalmas vigyor terült szét az arcán.

– Pezz, te egy zseni vagy! – jelentette ki.

– Kösz, megmondanád ezt anyának is? – kérleltem.

– Természetesen – vette elő ő is a telóját. Keresgélt egy kicsit, aztán a füléhez emelte a kütyüt. – Há-háló... igen, Eleanor Calder... ohh, persze... csak annyi, hogy el szeretném mondani azt, hogy Perrie egy zseni... igen, rendben... oké, helló!

Nagy szemekkel meredtünk rá. Igen, ő tényleg megtette, azt, amit kértem tőle... persze nem gondoltam komolyan.

– Na, ne, te komolyan beszéltél vele? – hitetlenkedett Hazza. – Azt elmondtad, hogy Perrie zseni és azt nem, hogy én is?! Csalódtam benned, de egy óriásit – nem, nem játszotta meg magát, nem is viccből csinálta. Az én öcsikém alapvetően ilyen.

– Nagyon sajnálom, de nem akartam neki akkorát hazudni – nevetett. Jót röhögtünk ezen – legalábbis mi ketten, de Harry csak még jobban bedurcizott és a karjait is keresztbe fonta a mellkasa előtt – amitől persze csak nagyobbat hahotáztunk. Aztán elkomolyodtunk, mert rájöttünk, hogy pillanatnyilag milyen helyzetbe is voltunk.

– Végül is, mond már el nekem is, miért vagy te akkora zseni! – tette a kezét Hazz a vállamra, amit azonnal le is ráztam.

– Ez: bárhol is legyen a kamera – forogtam körbe –, azok, akik látnak most, és hallották azt a pasast, aki az előbb dumált, nem, nem Harryről beszélek, és tudják bármelyikőnk számát, az legyen szíves elküldeni nekünk egy SMSben, hogy hova kell mennünk!

Elismerően bólintott, ami nála ugye valami olyasmit jelentett, hogy büszke rám – hihi. Már csak várakoznunk kellett.

– Töltsük az időt értelmesen! És amúgy is, miben is fogadtunk tegnap, Harry babám? – huzogatta a szemöldökét El. Hozzám lépett és lepacsizott velem.

– Irány vásárolni – nevettünk.

* * * * *

– Ezeket feltétlenül meg kell vennünk – jelentettem ki, a többiek pedig nagyban bólogattak.

– Az... – hadovált El egy eladónak, mivel sajnos egyikünk sem tudott portugálul beszélni. – Három – mutatta az ujjával. Hála Istennek, a nő megértette és a kezünkbe nyomta a napszemüvegeket, mi pedig az övébe a pénzt.

– Obrigado! – nyögtem ki végre az egyetlen egy szót, ami megmaradt bennem, hisz’ két teljes évig jártam ezt a nyelvet tanulni, de úgy látszik, igaz az, hogyha valamit nem gyakorolsz, nem használod a mindennapjaidban, akkor az hamar, kireppen a tudatodból.

– Most aztán vagányak vagyunk – tettük fel egyszerre a szemcsiket. És igen, valóban azok voltunk. Harry ment középen, mi lányok pedig a két szélén és olyan hajszál pontosan lépkedtünk egyszerre, mint ahogy a filmekben szoktak. Megfordultunk egy-két standnál, megnéztük a ruhakínálatot, bár már nem nagyon vásároltunk semmit, azt estére terveztük.

– Ohh, anyucikám, az Ég áldjon meg téged – pusszantott egyszer csak El a levegőbe. Ráemeltem a tekintetem, hogy meggyőződjek, róla, tulajdonképpen minek is örül annyira. Ő csak a telefonjába pötyögött valamit, aztán a zsebébe csúsztatta azt. Megfordult és velünk szembe sétált, hátrafelé.

– Hát nem elküldte az én édes-bédes-mézes-mázos-cucni-munci anyukám az egész napirendünket? – tapsikolt. – A rejtély meg van oldva, vagyis tíz perc múlva kell erre a... Copacabana partra.

– Uhh, arról olvastam, valami eszméletlenül gyönyörű – sóhajtottam fel már a gondolatra is, hogy arra a fantasztikus helyre eljutok. – Viszont nincs valami közel. Ha gyalog akarunk menni, akkor minimum háromnegyed óra innen. Inkább javasolnám azt, hogy béreljünk kocsit.

– Ez jó ötlet, de most álljunk neki felkeresni egy autókölcsönzőt? – húzta föl a szemöldökét Hazz.

– Nem, mivel ott van – böktem a velünk párhuzamosan lévő helyiségre, ahol hatalmas betűkkel fel volt tüntetve, hogy ALUGUEL DE CARRO. Félre értés ne essék, én nem ebből tudtam meg, mert a „köszönjük” szócskán kívül még mindig nem tudok semmit portugálul, hanem mert angolul is föl volt írva.

– Akkor meg mire várunk? – indult el arra El. – Indulás!

Öt perc kellett csak hozzá, máris Rió utcáin száguldottunk és a telefonom GPS alkalmazását követtük, csakhogy megérkezzünk a forgatás első helyszínére.

– Szerintem itt parkolj le – mutattam egy szakaszra, ahol egy csomó autó állt, de az egyik pont kitolatott, így mi be tudtunk centizni az ő ex-helyére.

– Van még húsz másodpercünk, odaérünk? – kérdeztem.

– Naná! – kiáltotta egyszerre a másik kettő. Akkor hajrá!

Felkaptam a magassarkúmat, mivel homokban elég nehéz lett volna futkározni benne, El követte a példámat, Harry pedig csak rohant előre és a szemével keresni kezdte azt a pontot, ahol a mi embereink lehetnek. Ez nem is lett volna olyan nehéz, hiszen egy, nem sok mindenki járkál le a tengerpartra pár nagyobb és kisebb kamerával, meg mindenféle elektronikai cuccal a kezében, és kettő, rajtuk kívül senki sem volt ott, és mindenhol ki volt írva, hogy FORGATÁSI TERÜLET, IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS.

Már majdnem odaértünk, mikor három hústorony elénk jött és elállta az utunkat. Remek, már csak ez hiányzott – füstölögtem gondolatban.