15. rész: De csak azért, mert rólatok van szó

PERRIE

Reggel iszonyú fejfájásra ébredtem. De nem az enyémre, hanem Harryére.

- Mi van már? – nyöszörögtem.

- Segíts rajtam, Nővci. Szétrobban a fejem és már elfogyott a fájdalomcsillapító. Mit tegyek? – ült le az ágyam szélére.

- Hajj – sóhajtottam lemondóan. – Először is, ittál tegnap, vagy mitől fáj a fejed?

- Csak annyit, mint ti.

- Akkor? – néztem rá követelően. Annyit agyaltam az éjjel a múlton, hogy alig aludtam valamit. Érthető, hogy nyűgös vagyok.

- Nem tudom, de ne legyél már ilyen mogorva. Mi bajod van? – pillantott rám szeretett teljesen. Nem tudok ellene mit tenni, egyszerűen nem megy, nem ment nekem sohasem az, hogy ne hódoljak be Harry könyörgő tekintetének.

- Semmi – keltem ki az ágyból. Beletúrtam a hajamba, feltűnésmentesen akartam volna kezdeni vele valamit, mert ki tudja, hogy nézhetek ki, abban pedig biztos voltam, hogy a kamerák már vesznek minket.

A konyhába vánszorogtam, onnan pedig a hűtőhöz. De semmit nem találtam benne, csakis egy lejárt szavatosságú tejfölt – ami egyből repült is a kukába –, meg pár száraz zöldséget.

- El kéne menni, bevásárolni… – csuktam be a frizsider ajtaját és néztem Hazzre.

-… Vagy rendeljük meg online a cuccokat – vetette fel, s már szaladt is el valahova, aztán pár pillanat múlva visszatért a laptopjával a kezében.

- Nem lehetsz ilyen lusta! – hitetlenkedtem.

- Mehetünk felőlem, de a legközelebbi bevásárlóközpont messze van, nincs kocsink, autókölcsönző egy darab sincs a közelben, és még csak tömegközlekedéssel sem tudnánk eljutni oda…

- Mutasd csak az ajánlatot! – változtattam meg a véleményemet egyből, miután felsorolta a hátrányokat.

* * * * *

Két óra múlva már üdébben és több energiával álltam neki, hogy elkészítsem a szuper bájitalomat, amitől pikk-pakk elmúlik a fejfájás. A kiszállító szerintem egész évben összesen nem vitt sehova annyi cuccot, mint amit most hozzánk. Már El is felkelt, de őneki sem engedtem, hogy megnézze, mit is csinálok. Mármint azt tudta, hogy mit, csak azt nem, hogy hogyan. És akármenyirre is jó barátnőm, ezt még neki sem árulom el. Titkos recept.

Mikor elkészültem a keverékemmel kiöntöttem a lila – tudom, eléggé bizarr szín – löttyöt három pohárba. Elkiáltottam magam, hogy jöjjenek ide, s mintha csak erre vártak volna, egyből megjelentek a kis asztalkánál.

- Ez marha finom! – sóhajtott Eleanor, mikor beleivott. – Kérlek, mond el, hogyan csináltad!

- Nem, bocsi. Mondom, hogy titkos recept – görbítettem le a számat egy pillanatra, aztán elnevettem magamat. Még nagyon régen találtam ki ezt az italt, amikor még csak nyolc éves voltam. Emlékszem, én voltam otthon egyedül és unatkoztam. Gondoltam, összeütök valamit – anya most nem tud megakadályozni benne, mivel nincs itthon. És aztán ez jött össze. Szerintem is jó ital, csakhogy pár év múlva rájöttem, hogy van benne néhány olyan alapanyag, amit ha sokszor viszünk a szervezetünkbe, akár kórházba is kerülhetünk. Ezért sem árulom el senkinek, hogy kell csinálni. Én is csak havonta ütök össze egy jó nagy adaggal. Akkor viszont összegyűlik a család apraja-nagyja.

- Kaphatok még? – próbálkozott be Harry, mikor már kiürült a pohara.

- Nem, mondom, hogy csak ennyit csináltam.

Miután gyorsan elmosogattam, a szobámba szaladtam. Pontosabban a gardróbomba, ami immár új ruhákat is tartalmazott, mivel tegnap délután beváltottuk az ígéretünket Ellel, hogy megkínozzuk Harryt. És mi lenne egy pasinak kínzóbb annál, hogy öt teljes órán keresztül kell boltról boltra járkálnia két dilis, vásárlásmániás lány nyomában?

Egy vékony, kánikulába való nyári ruhát vettem fel. Ahogy megláttam ezt a darabot a kirakatban, rögtön tudtam, hogy ez engem illet. Így még szép, hogy nem hagytam ott! Élénksárga, térd feletti érő, ami pont diszkréten szexis. Szóval tökéletes. Ehhez még hozzácsaptam egy pont ugyanilyen színű magassarkút és egy kis sminket. A hajamat simán felkötöttem lófarokba, mivel nem akartam, hogy melegítse a nyakamat, ugyanakkor szerettem is ezt a viseletet. Csakhogy még jobb legyen az összhatás, egy szintén citromsárga napszemüveget tettem a fejemre, amit kint nyilván lecsúsztatok majd, csak az a házban elég bénán nézne ki.

Előkerestem egy kis táskát, ami ment a szettemhez, ami azért annyira nem is volt kicsi, s elkezdtem belepakolászni olyan dolgokat, amik a mindennapokban, és olyanokat is, amiket kizárólag ilyen alkalmakkor tudok használni. Gondolok itt például a telefonra, pénzre, iratokra, szájfényre, zsepire, napolajra, és fürdőruhára.

Mivel Dustinnak valami „halaszthatatlan” dolga akadt, a teljes napot kikaptuk, így úgy döntöttünk, lenézünk a tengerpartra. Arra a partszakaszra, ahol forgatunk, már csak azért is, hogy ne legyenek az emberek fölöslegesen kitiltva onnan. És az a hely… Maga a tömör gyönyör. Még a gondolat is, csak a miénk lesz ma egész nap. Hmm. Kellemes érzés árasztotta el a testem minden egyes milliméterét.

- Indulhatunk? – hallottam meg Harry hangját.

- Felőlem – válaszolt rá Eleanor. Én inkább csak hozzájuk lépkedtem, így megspórolva egy kiáltást, ami úgyis felesleges lett volna. Én mentem legelöl, mellettem pedig barátnőm, mögöttünk Hazz az ajtót zárta be, s pár pillanaton belül már a liftben álltunk.

- Mivel megyünk? – húztam föl a szemöldökömet, mivel erről nem beszéltünk.

- Kocsival – jött a válasz.

- És kiével? – szállt be Eleanor is a kérdezz-szűkszavúanfelelek játékunkba.

- Dustinéval.

- De hát…– hőköltem meg. – Ő odaadta a kocsiját... nekünk?

- Ja.

- Most viszont velünk fognak jönni az őrök – jósolta meg El. És bingó! Amint kinyílt a személyfelvonó ajtaja, megláttuk azt a sok-sok-sok-sok embert, akik minden bizonnyal ránk vártak.

- De jó! – fancsalodtam el egy másodperc erejéig, de aztán rájöttem, hogy inkább örülnöm kéne, amiért eljuthattam idáig, így inkább helyesbítettem. – De jó! – kiáltottam most már egy őszinte mosoly kíséretében. A többiek furán néztek rám, de aztán annyiban hagyták a dolgot és egy vállrántást követően továbbléptek – szó szerint, mivel elindultak a kijárat felé. Én meg a nyomukba. Erre persze megmozdult a nagy seregünk. Páran – talán hárman – megelőztek minket, s előttünk léptek ki a hotel ajtaján, a többség velünk egyszerre, és néhányan mögöttünk. Szóval mondhatni, be voltunk kerítve. Őrökkel. Csúcs.

Alig tudtunk eljutni Dustin kocsijáig, hiszen nem nagyon láttunk ki a hústornyok miatt, de aztán valahogy csak meglett. Szerencsénkre annyit megadtak nekünk, hogy nem utazott a kocsiban velünk senki tőlük, mindössze egy „díszkíséretet” kaptunk.

Amúgy komolyan. Szerintem, ha nem csapnának ekkora felhajtást körülöttünk ezzel az őr dologgal, kevesebb lenne az esélye, hogy valami baj érjen minket. Most gondoljunk bele! Felhúzzuk a fejünkre a kapucnit és úgy, teljesen normálisan elhaladunk az utcán, vagy csakhogy mindenkire felhívjuk a figyelmünket, húsz rendőr kocsi követ minket. És jön előttünk. Vajon melyik a feltűnőbb?

Na, jó. Jobb lesz, ha lehiggadok. Koncentrálj Perrie arra, amitől az előbb is jobb kedved lett!

- Körülbelül mennyi idő, míg odaérünk? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a figyelmemet. Meg ez amúgy is érdekelt.

- Nem sok. Max. negyed óra.

Felsóhajtottam, s bekapcsoltam a rádiót. Akárhogy is kerestem, nem jött be az úgy imádott csatornám, a KissFM. Pedig ott olyan jó dalok szoktak menni! Végülis, mindegy, hogy angolul, vagy portugálul hallgatok nyáladzást, nem de? Na jó, talán ez kissé túlzás volt, hiszen nagyon szeretem én is a romantikus dalokat, de most valami pörgősre vágytam. De sajnos nem jött össze.

Húsz perc múlva érkeztünk meg, de csak azért, mert kaptunk egy piros hullámot. Az első dolgunk az volt, hogy miután nyugodt szívvel lepakoltunk – csak rendőrök voltak itt rajtunk kívül, és arra elég kicsi az esély, hogy ők loptak volna tőlünk, vagy engedték volna másnak –, kerestünk egy öltözőt. És lám, sikerrel is jártunk!

Amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a bikinimet, mert akármennyire is szellős a ruhám, abban jobban tűröm a forróságot. Mikor kijöttem a kis helyiségből, El és Harry csak rám vártak már, így ezután indulhattunk is a vízbe.

- Hideg – figyelmeztettem a többieket, de azért tovább mentem. És… és… váratlanul eltűnt a lábam alól a talaj. Vagyis a víz. Két erős kéz tartott meg. Felkapott és menyasszonyi stílusban vitt egyre beljebb és beljebb.

- Ugye nem? – néztem ijedten Harryre, mikor derengeni kezdett egy elmélet, mit is tervez csinálni velem. – Kérlek, ne tedd!

 - Micsodát ne tegyek? – incselkedett. Röviden felsikkantottam, mikor elengedett, de aztán elkapott a tenger felett körülbelül egy centivel.

- Ne dobj bele a vízbe – kérleltem őt.

- Miért? – vágott elgondolkodó arcot.

- Mert akkor akár meg is halhatok. Felhevült testtel nem szabad a vízbe ugrani, ugye tudod? – próbáltam meg okoskodással húzni az időt.

- Ahh, na jó, most az egyszer szerencséd volt, de legközelebb nem lesz – ment bele, óriási megkönnyebbülésemre. Letett én meg megmostam magamat vízzel, hogy felkészüljek a merülésre, de ekkor egy tökéletes ötlet fogant meg a fejemben.

Hirtelen ráugrottam a hátára, és amiért ez meglepetésként érte őt, összebicsaklott alattam, így együtt kerültünk a víz alá. Üdítő érzés volt. Mikor viszont a talpaim találkoztak a homokos talajjal, elszökkentem és feljöttem a felszínre, nehogy Hazza bosszút tudjon állni emiatt. Gyorsan el is kezdtem úszni befelé, ami talán nem is volt olyan jó ötlet. Mikor feljöttem a víz alól, senkit sem láttam, csak egy távolban lévő partot. Lehunytam a szemeimet. Kezdett a félelem a hatalmába keríteni, így magamban elkezdtem tízig számolni, de egyszer csak valami megfogta a lábaimat, s erre akkorát sikkantottam…!

- Olyan undok vagy! – ütöttem meg az öcsém mellkasát. – Tudod, hogy megijedtem?!

- Bocs, de el kell ismerned, az sem volt valami kedves húzás, amit te tettél velem – nevetett. – Mi van azzal, hogy „felhevült testtel nem szabad a vízbe ugrani”? Vagy ez rám nem vonatkozik?

- De igen, de most már légyszi' menjünk innen – hajtottam le bűnbánóan a fejemet.

Letett és kényelmesen elúsztunk a parthoz, ott pedig a törölközőinkért rohantunk egyből. Furcsa módon hatalmába kerített az a „valami hiányzik” érzés. Körbenéztem, és szerencsére megláttam Eleanort kicsit távolabb tőlünk, ahogy fel, s le járkálva telefonálgat. BBól a hatalmas nagy vigyorból, ami az arcán ékeskedett, nem volt nehéz rájönni, hogy éppen szíve választottjával beszélgetett. Ezt már csak onnan is tudom, mert meg tudok különböztetni egy „a mindennapokra szóló” és egy „Louisnak szóló” mosolyt. De ez mindenkinél így van. Vagyis persze nem feltétlenül szól a második Louisnak, az én esetembe mondjuk – akármennyire meglepő és hihetetlen –, Zaynnek.    

Szárazra töröltem magam, aztán pedig belefeküdtem a puha homokba. Elképesztően jó érzés volt, bár amit ezután tettem, még jobb. Elővettem a telefonomat, és kikerestem a névjegyzékből az én szívem választottját.

- Igen? – hallottam meg Szerelmem hangját, amitől csak még boldogabb lettem.

- Én vagyok az. Remélem, nem zavarok…

- Hercegnőm, te soha nem zavarsz. Mond, mi történt ma veled? Merre jártál, miket láttál? – igen, határozottan éreztem, hogy ki ült az arcomra a „Zaynnek szóló” mosoly. Annyira, de annyira szeretem őt..!

- Most itt vagyunk lent a parton, az előbb jöttem ki a vízből… De kérlek, te is mondj valamit. Olyan jó hallani a hangod – bazsalyogtam.

- Hát, az az igazság, hogy nem nagyon történik errefelé semmi sem. Ha meg igen, akkor azt elmondanám neked – sajnálkozott.

- Rendben, akkor legalább csak azt mond meg, hogy most mit csinálsz – kérleltem.

- Most éppen veled beszélgetek – rukkolt elő a frappáns válasszal.

- Jól van, látom, nem vagy beszédes kedvedben – nevettem fel. – De estére legyél, mert akkor nem engedlek el csak ennyivel – figyelmeztettem. – Szeretlek, kicsim…

- Én is téged – hallottam a hangján, hogy mosolygott. Bontottam a vonalat, aztán visszatettem a táskámba a telefont. Annak ellenére, hogy rövid volt a beszélgetésünk, és szinte nem is mondott semmit magáról, nagyon élveztem. Jól esett, hogy hallhattam a hangját. Megnyugtatóan hatott rám.

Elővettem egy magazint, de egy pillanat múlva le is tettem. Portugálul írnak benne és a nyelvet még mindig nem értettem. De jó, szóval pénzkidobás volt!

- Hogy van a Rómeód? – kérdeztem meg vigyorogva Elt, mikor letelepedett mellém.

- Jól – válaszolta szűkszavúan. Megadóan felsóhajtottam, úgy látszik, többet nem szedek ki belőle.

- Nem megyünk el kajálni? Én éhes vagyok – jött elő a semmiből Harry.

- De, jó ötlet, szerinted? – fordultam barátnőmhöz.

- Naná! – pattant föl és porolta le magáról a homokot.

- És, hova hívsz meg minket? – kérdeztem Hazzatól, miközben egy törölköző segítségével ügyesen fölvettem a ruhámat.

- Egy szóval sem mondtam, hogy meghívlak titeket – rázta a fejét nevetve.

- Dehogynem. Most, az előbb – nyújtottam ki a nyelvem rá dedósan.

- Na jó, de csak azért, mert rólatok van szó…

Még ők is felvették a ruhájukat, aztán felkerekedtünk és elindultunk keresni egy kajáld át…

… de előtte még lebonyolítottunk pár őrrel egy vitát arról, mégis mit képzelünk mi, hogy csak úgy lelépünk. Nyugodtan közbeszólhattunk volna néha, hogy az bizony nem úgy volt, de olyan éhesek voltunk, hogy inkább megvártuk az ítéletet, aztán pedig elindultunk, a nyomunkban hárommal közülük, akik szerencsére betartották az öt lépés távolságot.