19. rész: Nekem egy kiadós beszélgetés is jutott

Kedves Olvasók!

Utolsó előtti fejezet. Nem is tudom, mit kéne írnom. Talán azt, hogy köszönöm a 11 rendszeres olvasót és a +3500 oldalmegjelenítést! Igen, ezt le kellett. Aztán pedig egy kicsit a részről.

Utolsó nap Rióban. Érződik, hogy nem kell már sok. Perrie hűen tartja magát ahhoz, hogy nem aggódik, amíg nem beszél Zayn-nel, de így átolvasva, jobban le írhattam volna az érzelmeket. Ja, és még annyi, hogy - igaz, nem jártam még Rióban - kétlem, hogy annál a bizonyos éttermi jelenetnél tényleg úgy lennének a dolgok a valóságban is. De sebaj.:) 

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,

 Danielle Cobbler 

VOLTAM, VAGYOK, LESZEK

-------------------------------

PERRIE

– Megvan minden? Szekrényekben, polcokon, ilyesmiken nem hagytatok semmit? – kérdeztem, mivelhogy indulásra készen álltunk – legalábbis kellett volna állnunk. Csakhogy még egyszer utoljára átjártuk a rezidenciánkat, nem-e ott hagytunk valamit. De még szerencse, hogy megtettük, különben egy napszemüveg, pár hajba való, egy fél pár zokni és ehhez hasonló apróságokat itt hagytuk volna!

– Szerintem igen – tűnt föl Harry.

– Szerintem is – csatlakozott Eleanor.

– Remek, akkor mehetünk?

– Igen!

– Igen! – szólaltak meg egymás után. Bólintottam, aztán még utoljára végig néztem a gyönyörű szép lakosztályunkon, amit három hét alatt igen, igen megkedveltem. Elraktároztam ezt a kis időt a memóriámban. Az őrültségeket, meglepetéseket, szomorkodást – khmm... – és a véget nem érő hülyülést.

Egy halvány mosollyal az arcomon az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset. Mivel már, a személyzetnek köszönhetően, a csomagjaink az autóban vártak minket, nem kellett cipekednünk – csak azt a kevéske mütyürt, amit utólag megtaláltunk.

Nem, a mostani alkalommal nem kellett lépcsőznünk, nem is törtünk rá egy éppen uborka pakolásos fejű nénihez. Egyszerűen csak, úgy, ahogy a normális emberek – szóval magunkra egyáltalán nem jellemző módon –, egyszerűen csak beszálltunk a liftbe. Megnyomtuk a gombot, ami a földszintig visz minket. Aztán kép szakadás.

Kihunytak a fények, s a lift nyikorogva leállt. A negyedik és az ötödik emelet közt. Mindez még egyáltalán nem is zavart volna minket – hiszen ez nálunk akár mindennapos jelenség is lehetne, ha folyton lifttel közlekednénk. De az, hogy rajtunk kívül utazott még három „nagymenő” tizenhárom éves fiú, akik felváltva stíröltek engem és Eleanort..! Na, az több volt a soknál.

– Mi lenne, ha befejeznétek? – fordultam hozzájuk egy gúnyos mosollyal.

– Há' mi lenne? Semmi – válaszolta az egyik, aki talán hasonlított egy kicsit Justin Bieberre.

– Rendben, akkor most, hogy megvolt az engedékeny Perrie, én jövök! – lépett elém El. – Vagy befejezitek a fenekünk bámulását, vagy...

– Vagy mi lesz? – vágott közbe a piros mellényes, fekete hajú. – Idehívod a buzi pasidat a Nyál Direction-ből?

Na, erre aztán annyira felkaptuk a vizet – mindhárman, ráadásul, mivel egytől egyig érintettek voltunk a témában. El a piros mellényes, fekete hajúnak, én a Justin Bieber utánzónak adtam egy jó nagy, csattanós pofont, Harry pedig behúzott a harmadiknak, aki meg sem szólalt mondjuk, de a jelenlétével támogatta a másik kettőt, szóval jogos volt.

Hátat fordítva nekik – most már nem mertek megszólalni – vártunk. Vártunk, vártunk és vártunk. Aztán a változatosság kedvéért még egy kicsit vártunk, de egyszer csak újra világosság lett és a lift is folytatta megkezdett útját. Jó néhány pislogással, de kibírtuk az erős fényt, miután a szemünk hozzászokott a sötétséghez.

Kicsit fura volt, hogy így is észrevettek minket, mikor egyikőnk sem nyomta meg a piros gombot, de a a mai világ már olyan modern, hogy lehet, nem is kellenek hozzá vészjelzők, tudják, hogy valami nem oké.

Pár perc elteltével már ezerrel száguldottunk Rio utcáin, hiszen ez a kis liftes kitérő jócskán elvette az időnket. Nem akartuk utolsó nap is felbosszantani Dustint. Legyen ez a szerencse napja.

Ma nem is kellett messze mennünk, a stúdió közel volt ahhoz a hotelhez, ahol elszállásoltak minket. Harry volt a soros a vezetésben, szóval a közlekedési szabályokra füttyöt hányva, a megengedettnél gyorsabban mentünk. Mi, lányok azért ezeket betartjuk – már amikor.

Leparkolt egy árnyékolt helyre és már ugorhattunk is ki a járműből. Nem kellett vinnünk semmit sem, minden, ami kelhetett, az épületben volt. Bementünk a fotocellás ajtón keresztül és egyből kerestünk volna egy eligazítót, de az kijött elénk, és elkísért minket a helyszínre.

– Rendben, most már mindenki itt van – szólalt meg Dustin, mikor meglátott minket. Erre a kijelentésére mindenki megmozdult valamerre. Az egyikőjük Harryt vette kezelésbe, míg egy másik engem ültetett le egy székbe. Olyan gyorsan jártak valakinek a kezei a fejemen – a hajamat csinálták –, mintha nem is ember, hanem mondjuk, robot lenne. Mégsem éreztem, hogy egyszer is meghúzták volna valamelyik tincsemet is. Egy másik férfi az arcommal tette ugyanezt. A különbség csak az volt, hogy ő a sminkemet készítette el.

Alig telt el pár pillanat, és már teljes hadi szerelésben voltam – időközben a ruha is rám került. Amire mondjuk, nem nagyon használnám a „ruha” jelzőt, mivel az cseppet túlzás lenne. Konkrétan fehérneműben találtam magam, mikor belenéztem az egyik tükörbe. Igaz, ezen kívül a hátamra terítettek még egy amolyan kendőt is, vagy mi a fenét, de ez sem volt valami sok. Úgy néztem ki, szerintem, mint egy hulla. A hófehér bőrszínemnek, körmeimnek és ruháimnak, na, meg a platina szőke hajamnak köszönhetően. Egyedül az ajkaim tükröztek valami életet, ugyanis lilára pingálták. Végre valami... valami én!

– Azt a..! Nem hittem, hogy megadatik nekem a dögös-nővérből – lépett mögém Harry, egy elismerő mosollyal az arcán. – Jók a lábaid, Nővci, meg kell hagyni!

– Te aztán ne pont az én lábaimmal legyél elfoglalva – forgattam meg a szemem. Szembefordultam vele, hogy szemügyre vehessem. Nem nagyon különbözött tőlem. Bár a bőre nem hasonlított annyira a hóemberére, mint az enyém, az övé is fehérebb volt egy-két árnyalattal az eredeti színtől. Egy szál alsógatyát aggattak rá, amitől plátói kilátást nyerhettem szépen kidolgozott felsőtestére. Az ő séróját is hasonlóan csinálták meg, mint az enyémet. Vagyis összekócolták. Csakhogy meglegyen a kettőnk közötti összhang, a gatyája pontosan olyan árnyalatú lila volt, mint az én szám. Nem, nem kislányosan világos, mint mondjuk, a levendula. Épp' ellenkezőleg! Sötétlila, már majdhogynem kék. Menő!

– Nincs mese...

– ...verhetetlenek vagyunk – fejezte be megkezdett mondatomat Harry. Egy pacsival nyugtáztuk, hogy mi vagyunk a világ urai, aztán csak, a tükör felé fordulva, tovább gyönyörködtünk magunkban.

Eleanor tűnt föl egyszer csak közöttünk. Furcsa arccal végig nézett először Harryn, aztán rajtam, majd magán. Amint ezzel kész lett, se szó, se beszéd, egy fancsali kép és egy lemondó sóhaj közepette már le is lépett. Hát jó, ő tudja.

– Gyertek csak ide! – kiáltotta nekünk Dustin. Azonnal ugrottunk – elvégre ez a szerencse napja, nem de?

– Mivel nincs túl sok időnk, nem fér bele, hogy felváltva dolgozzatok, így Perrie itt, Harry egy másik teremben fog lenni. Gyerünk, munkára fel! – adta ki az utasításokat. Egy csaj átkísérte Hazza-t az említett helyiségbe, engem pedig egy másik húzott a kamerák elé. Egy igen csak fura helyzetbe állítottak be legelőször.

Néhány látványosan kigyúrt pasas úgy helyezkedett el, hogy én rájuk tudjak állni. Komolyan! Rá kellett állnom a hátukra. Megkérdeztem a biztonság kedvéért egy párszor, hogy nekik ez biztosan rendben van-e, de csak azt a választ kaptam, hogy ez a dolguk. Hát, ha az a hivatásuk, hogy alul öltözött nőket kelljen megtartaniuk, nem tudom, mit mondjak...

Mint kiderült, a refrént forgattuk, amit imádtam – na, nem a szövegét, azt még mindig enyhe túlzásnak véltem. Igazából nem is kellett túl sok mindent tennem, csak riszálni magam a már jól betanult koreográfiára. Mégis az idő úgy elszállt, mint egy... mint egy galamb, mondjuk? Oké, nem jutott hirtelen eszembe semmi. Szóval, ezt, meg egy másik pozíciót – amiben szintén megjelennek ezek a fickók, de szerencsére nem alattam – kellett megcsinálnom vagy hússzor, mivel naná, hogy mindig volt valami kifogás velem szemben. Aztán pedig jöhetett a könnyes búcsú – vagy valami ilyesmi.

Mindenki, aki Harryvel volt, és persze ő maga is, visszajött ide, így idejét láttuk annak, hogy kifejezzük a hálánkat. Harry elcsent valakitől egy olyan kihangosítót, vagy mi az, nem jut eszembe a neve, abba beszéltünk.

– Emberek, tudnának egy kicsit ránk figyelni? Köszönöm. Először is... – és blah, blah, blah blah. Csak úgy dőlt belőlünk a szöveg. Hol Hazza, hol én fejeztem ki a köszönetemet... körülbelül mindenért.

A hosszas beszédünk után mindenki tapsolni kezdett – mi is. Csak úgy, a többieknek, vagy magunknak.

* * * * *

A jól beígért szórakozás nem maradhatott el a munka után. A kánikula miatt úgy döntöttünk, ejtünk minden látványosságot és inkább egy strandot veszünk be. Fent állt annak a lehetősége, hogy ksőbb még megbánjuk ezt, elvégre mikor utazunk legközelebb Rioba, de ez akkor minket cseppet sem izgatott. Csak arra vágytunk, hogy lehűthessük magunkat a hűvös vízben.

– Szerintem ez a part jó lesz – mutogatott ki az ablakon Eleanor.

– Szerintem is – értettem egyet, igaz, én nem láttam valami túl sokat, barátnőm ízlésében megbíztam.

– Akkor ide jövünk – tért le a főútról sofőrünk, Harry, és a tengerpart felé vette az irányt. A kocsit a parkolóban hagytuk – ahol, megjegyzem, ezen kívül senkié sem állt –, mi pedig egy strandtáska, Dustin és a beígért harminc őrrel együtt a vízhez közeledtünk.

Meglepő volt, hogy egyetlenegy öreg házaspáron kívül nem volt senki, hiszen minden rendben volt ezzel a szakasszal, csak úgy, mint bármelyik másikkal. A víz gyönyörű szép, kristálytiszta volt, a parton lévő homokba sem volt szemét dobálva. És ezzel be is fejezhetem a fényezést, mivel nem lenne tovább mit.

Ugyanis nem volt egy árva kajálda, bár, esernyő és nyugágy kölcsönző sem. Nem játszadoztak kisgyerekek, nem épített senki homokvárat. Nem sütkérezett senki sem a napon. A vízben sem volt egy árva lélek sem. Furcsa. Nagyon furcsa.

Ennek ellenére mi letelepedtünk itt. Szétterítettük a plédet, aztán fogtuk a fürdőruháinkat és elvonultunk átöltözni – azért egy wc még helyet kapott.

– Kár, hogy nem sokára megyünk, nem? – hallottam meg El hangját a mellettem lévő kabinból.

– De – füllentettem. Imádtam Riot, de Zaynt százszor jobban és gyávaságom ellenére minél hamarabb beszélni szerettem volna erről vele. Meg persze látni is akartam őt. A csodálatos barna szemeit, amiben el tudnék veszni is, csókra csábító ajkait, kezei érintését, ahogy összefonja az ujjainkat... Rettentően hiányzik már Ő!

– Én kész vagyok, te? – kattintottam ki a zárat és léptem ki a fülkéből.

– Pillanat... – válaszolt barátnőm. Hallottam a ruhák súrlódását, aztán az ő zára is kattant és megjelent előttem El.

– Csini fürdőruci – szólaltunk meg tökéletesen egyszerre, amin el is nevettük magunkat. Visszamentünk a többiekhez és mivel Harry is készen volt – Dustin és az őrök nem nagyon érdekeltek minket – a vízbe mentünk.

Kellemesen hűs volt a hőmérséklete, ezért először csak vacogtunk és tartózkodtunk tőle, viszont később, mikor már megszoktuk, remekül szórakoztunk benne. Fröcsköltük, néha, néha lenyomtuk a víz alá egymást. Esetleg úsztunk egy keveset is, sőt Harry még a nyakába is fölvett, s onnan dobott le minket. Összegezve nagyon jól elvoltunk. Így búcsúztunk el Rio-tól. Hülyüléssel.

Viszont az idő megint hamar elszállt – akárcsak egy galamb, mi? Kénytelenek voltunk már kettőkor kijönni a vízből, aztán megszárítkozni és visszavenni a ruhánkat. Mikor ezekkel mindenki elkészült, elbúcsúztunk az őröktől, akiknek lejárt a munkaidejük, így mentek a maguk dolgára. Persze nekik is megköszöntük, hogy vigyáztak ránk, s a többi.

Egyedül Dustin maradt már csak velünk, már csak azért is, mert ugyanazzal a repülővel megyünk haza, haza Angliába. Már maga az ország is hiányzott, Londonról nem is beszélve!

Arra azért még volt időnk, hogy megebédeljünk. A luxusnak eleget téve, beültünk Rio legdrágább éttermébe, ott is egy külön terembe, ami megvédett minket az éppen erre járó fanoktól.

– Micsoda illatok! – áradozott El. – Kár, hogy te nem érzed őket, Perrie! Mintha csak szólongatnának engem!

– Ebben az esetben szerencsém van, mivel azt hiszem, szívrohamot kapnék, ha egyszer csak megszólalna a rántott hús – borzongtam meg, mire Eleanor csak nevetve oldalba bökött, egy hitetlenkedő fejrázás közben.

– Szép napot, mit hozhatok Önöknek? – jött oda egy pincér az asztalunkhoz és egyből angolul beszélt, megkönnyítve ezzel a dolgunkat. Nem hiszem, hogy bármelyikőnknek kedve lett volna belefogni most egy Activity partiba.

– Először is, négy étlapot – ráncolta a szemöldökét Harry. Ebben mondjuk, igaza volt, hiszen nem tudtuk fejből a választékokat.

– Elnézést a hiányosságért, máris jövök – ezzel a mondattal ott hagyott minket

– Ez itt mindennapos dolog? – fordultam Dustin felé. Állítólag ő nem először járt Brazíliában, szóval ezt már tudhatta.

– Amikor legutoljára itt jártam, egyik étteremben sem volt, nekünk kellett fejből mondani egy számot, egy és negyven között és kihoztak valamit. Szóval, nyugodtan kijelentem, hogy igen. Ez itt mindennapos – rántotta meg a vállát.

– Itt is lennék – ért vissza a férfi egy lappal a kezében... amire csak számok voltak írva.

– Ezekből kéne választanunk? – hitetlenkedett Hazza. Mivel csak négy bólintást kapott, ezért csak találomra rábökött az egyikre, aztán már adta is tovább az étlapot nekem. Mintha olyan sokat lehetne rajta nézni. Na, mindegy.

– Én a huszonhatosat kérem – mondtam gondolkozás nélkül. Ez a szerencse számom. Ami úgy jött ki, hogy a „Z” betű, mint Zayn, ugye, az ABC huszonhatodik betűje. Talán nyálas – nem igazán érdekel.

– Én a tizenkettest – vágta rá El, mikor rá került a sor, rendelés terén. Gyorsan felmondtam magamban az ABC-t. Naná, hogy az „L” betű volt a tizenkettedik. Mi, nők tehát így választunk szerencseszámot. Erre muszáj volt megforgatnom a szemem. Ez tényleg, annyira lányos dolog.

– Én pedig a harmincötöst – mondta végezetül Dustin.

– Innivalót, esetleg? – jött a szokásos szöveg.

– Nem, köszönjük – szólalt meg mindenki előtt Dustin, pedig mi szívesen válaszoltunk volna.

– Rendben, kérem, várjanak türelemmel – azzal el is tűnt a szemünk elől.

– Miért nem kérhettünk innivalót? – kértük számon.

– Mert akkor megittátok volna az egészet az előtt, hogy kihozták volna az ételt. Ebből pedig következett volna az, hogy nem bírjátok megenni az ebédet, ráadásul a végére már nem is marad mit lötykölnötök – indokolta meg a döntését. Murcizva bár, de beletörődtünk abba, hogy ideiglenesen szomjaztatva vagyunk, s az időt beszélgetéssel töltöttük.

* * * * *

– Mint idefelé, most is megszeretnélek titeket kérni arra, hogy viselkedjetek normálisan. Bár ez három hete nem nagyon akart sikerülni, bízom benne, hogy most másképp' lesz – figyelmeztetett minket Dustin, mikor már a gépen ültünk. Az idefele jövetelünkkel ellentétben, most a Brazíliai rajongók értesültek a jöttünk felől, így elárasztották Rio repterét. Ez így, egymagában nem is lenne olyan nagy szám, de mi nem tudtunk csak úgy elmenni előttük. Olyan édes volt tőlük, hogy kijöttek elénk, akkor legalább kicsit háláljuk meg azzal, hogy törődünk velük! Így hát a korláthoz közelben lévő, néhány szerencsés fan kapott valamelyikőnktől autogramot. Ezzel is csupán fél órával később indultunk el a tervezettnél, ami nálunk mondhatni, rekord!

Sűrű integetés közben feljöttünk a hatalmas lépcsőn – annyira el voltam foglalva a rajongókkal, hogy meg is feledkeztem a tériszonyomtól. A mögöttem lépkedő Harry azonban már nem volt ilyen szerencsés.

Most viszont, azt hiszem, eleget tettünk Dustin kérésének. Mivel kiszívta az energiánkat az elmúlt három hét, így csak arra volt erőnk, hogy keressünk magunknak egy-egy fekvő helyet. Aztán pedig kidőltünk. Egytől egyig

* * * * *

– Ébredjetek föl, megérkeztünk – ordította Dustin. Nahát, észre sem vettem, el tudtam aludni egy mozgó járművön. Wow. Mindannyian nyújtózkodtunk párat, aztán pedig, egyik pillanatról a másikra, hirtelen mindenkibe visszatért az élet. Be voltunk zsongva attól, hogy újra láthatjuk a szeretteinket.

Bár még nem szállt le a gép, nem kellett sok hozzá. Ahogy kinéztem az egyik ablakon, észre vettem, hogy kint már sötétség van.

Aztán, csak úgy, a fejembe hasított a tudat, ami miatt baromira hidegen hagyott, hogy hány óra lehet, esetleg mennyivel hűvösebb a levegő itthon, mint Rioban. Dustintól való elköszönésünkben is csak félig voltam jelen. Mivel rájöttem, hogy engem nem csak a szeretteim, Zayn várnak.

Nekem egy kiadós beszélgetés is jutott.