14. rész: Az viszont titok...

Kedves Olvasók!

   Hát igen, ez lennék én... Késtem. Blahh. Én már megszoktam, de.. Íjjj, bocsiii:/ Azért remélem, nincs harag, azt pedig még jobban, hogy írtok egy-két sort ehhez a részhez is:) Köszönöm azoknak, akik sokszor írtak, titeket aztán nagyon-nagyon szeretlek♥
    A fejezetről annyit, hogy ne ijedjetek meg! Ez is a sztorihoz tartozik, csak éppen egy kis kitérő. A múltban játszódik. Azt meséli el, hogy találkozott Pezz és Zayn. Persze ez az én fantáziám szüleménye, a valóságban nem volt ennyire... De majd meglátjátok!

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,

Danielle Cobbler

VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.

----------------------------------------------------

PERRIE

- Csajok, hogy áll? – fordultam legjobb barátnőimhez. Éppen az egyik legszexibb, legtöbbet mutató, legdögösebb ruhámat vettem fel, hiszen akárhová is megyünk, egy nőnek mindig a legtöbbet kell kihoznia magából. És ez nem „akárhol” lesz. Ez nagy alkalom lesz. Már csak azért is, mivel a srácok kitalálták, hogy betörünk egy… moziba. Tudom, nem a legnagyobb bűntett, de tök izgalmas lesz, biztosra veszem. És azt is mondták a fiúk, hogyha ez jól sikerül, akkor beülünk a város legdrágább éttermébe – mivelhogy értelemszerűen a kassza tartalmáért megyünk.

- Jackson el lesz ájulva tőled – biztosított Jade. Egy hamis mosolyt varázsoltam az arcomra, hiszen eljutottam odáig, hogy teljes mértékkel teszek Jackson véleményére. Igazából csak azért akartam bejönni neki, mert ő a suli legmenőbb pasija, meg hát ott bujkált bennem a kis ördög, így eluralkodott rajtam az a „meg akarom szerezni ” érzés.

- Pompás – pattant fel Jesy. – Indulhatnánk már? Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már szinte ki vagyok éhezve a veszélyre…

Igen, ilyenek vagyunk mi. Függetlenül attól, hogy tizenhat évesek vagyunk… szóval nem vagyunk az a fajta „jajj, ott egy pók, mentsen meg valaki”. Inkább a rossz kislányok kategóriába sorolnám magunkat.

- Induljunk – bólintottam.

- Ja, és P, csak meg akartam kérdezni, tudatában vagy-e annak, hogy ez a ruci az est végére lekerül rólad? – majdhogynem dalolta a szavakat göndör hajú barátnőm, mikor elhaladt mellettem.

Éreztem, hogy egy aprócska gombóc keletkezett a torkomban attól, hogy szóba jött ez a számomra rettentően kínos téma. Mivel ők hárman már nem voltak szüzek – legalábbis ezt állították –, kénytelen voltam ezt füllenteni nekik. Attól függetlenül, hogy a korombeli lányok többsége úgy gondolta, én nekem nem volt létfontosságú lefeküdnöm akár egy vadidegennel, csakhogy ne lógjak ki a sorból.

Bár ha valaki ránk nézett, egyből az jöhetett le neki, hogy ez mind csak felszínesség, az igazság az, hogy ez az egész nem arról szólt. Néha-néha talán mi is mosolyszünetet tartottunk, csak azért, mert mondjuk, valamelyikünk abban a pár cipőben jelent meg, amit egy másikunk az előző napokban szemelt ki magának, de ez mindenkivel megesik, nem igaz? A valóság az volt, hogy nagyon jó barátságot ápoltunk, csak mindenkinek megvolt a maga szép – vagy nem – titka.

Ahogy terveztük, elindultunk, s rövid időn belül meg is érkeztünk arra a helyre, ahol megbeszéltük, hogy találkozni fogunk. Az ismerős fekete Ford előttünk gördült be, így a fogadóbizottság is megvolt. Ahogy kiszálltam a volán mögül, mivelhogy négyünk közül csak én tudtam vezetni, egy kisebb csalódás ért. Igaz, nem érzek iránta nagyon semmit, esetleg halvány barátságot, mégis együtt voltunk, szóval elvártam volna, hogy legalább elém jön. De nem, ehelyett olyasvalamit csinált, amitől a hátamon is föl állt a szőr.

- Bébi, dögös vagy – markolt bele a fenekembe, de még csak arra sem volt hajlandó, hogy amíg elejtette a  „bókját”, a melleim helyett a szememet nézze. Hát persze, tőle nem is várhattam volna mást, bár a remény apró kis szikrája még mindig ott volt bennem.

- Menjünk – söpörtem le magamról kutakodó kezét, ami már lassan a ruháim alatt jártak.

Vezényszavamra hála Istennek, mindenki megmozdult valamerre, készülődtünk életünk első igazi nagy bűntettére.

Mivel csak egyetlenegy saroknyira volt tőlünk, ezért innentől gyalog folytattuk utunkat. Ahogy mindenki más, én is felhúztam a fejemre a kapucnit, kezemre pedig egy cuki, fekete bőrkesztyűt. Amint megérkeztünk a mozihoz, magam elé engedtem Jacksont, mivelhogy eddig én mentem legelöl. Ő valamilyen módszerrel, amit állítólag a netről nézett, résnyire ki tudta nyitni nekünk az ajtót, pont annyira, hogy szépen sorjában mindenki beférjen rajta. Bent levágódtunk a földre és amilyen halkan csak tudtunk, elmasíroztunk a pénztárgéphez. Mind a nyolcan belenyúltunk és kivettünk annyi pénzt, amennyit csak tudtunk, mert Jackson ezt is fel tudta törni valahogyan.  Én még csak nem is vettem olyan sokat, maximum ötven fontot, de a többiek jócskán száz fölött. Miután ezzel megvoltunk és még csak le sem buktunk, gondolatban lepacsiztunk. Így legalább nem keltettünk ricsajt, de gratulálni azért tudtunk magunknak.

Nem vesztegettük az időt, már indultunk is tovább a filmhez. Gondolom ez elég hülyén hangozhatott, mivelhogy az „kicsit” feltűnő lenne, de a fiúk valahogyan nagyon megbabrálták az egész épületet, szóval állítólag nem tudtunk lebukni sehogy. Állítólag.

- Hé, P – bökött meg Jackson. – Te hozd a kaját, mi addig előremegyünk.

- De… – akartam ellenkezni, azonban ő ügyet se vetve rám, tovább vezette a többieket és engem ott hagytak. Lehunytam a szemem egy pillanatra, csakhogy megfékezzem magam, aztán fortyogva a popcorn készítő géphez mentem. Már éppen megtöltöttem a negyedik zacskót és nyúltam volna a következőért, mikor hirtelen a semmiből egy kéz tapadt a számra…

Megpróbáltam sikoltozni, de nagyon rossz tulajdonságom, hogyha bepánikolok, akkor alig jön ki hang a torkomon, most is csak a nyöszörgésre voltam képes. Az ismeretlen, aki minden valószínűséggel férfi volt, a csípőmet átkarolva kezdett el húzni hátrafelé. Rúgkapálni kezdtem őt, de nemhogy elengedett volna, hanem egy halk káromkodás után még szorosabban fogott magához. Azt vettem észre, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, majdnem megbotlottam, de a fogva tartóm felkapott és menyasszonyi stílusban vitt tovább a… fogalmam sincs, hova.

Nem mertem ránézni, féltem, hogy a látványtól csak még jobban megijedek, így inkább behunytam a szemem és vártam, hogy mi fog következni…

* * * * *

Hirtelen fogalmam sem volt arról, hol vagyok, mikor kerültem ide, miért vagyok itt. Persze választ senkitől nem kaptam. Egyelőre. Felkeltem az ágyból, és egy számomra teljesen ismeretlen szobában találtam magamat. Az ablakok lesötétítve, redőnyök lehúzva, az egész helyiség olyan volt, mint az éjszaka. Pedig már reggel tíz is elmúlt – ezt onnan tudtam, hogy volt egy óra is bent. Körülnéztem, hátha találok még valami mást is, ami a hasznomra lehet. Megakadt a tekintem egy ajtón. Legyűrve a félelmet, kiosontam rajta és mivel lépcsőt láttam, úgy gondoltam, arra van a földszint, akkor biztosan ott van valahol egy ajtó, ami ki vezet innen. Olyan hangtalanul, amennyire csak tudtam, haladtam lefelé a lépcsőfokokon. Lent – csakhogy legyen egy kis változás – mindent a fekete szín uralt. Találomra kiválasztottam egy irányt és afelé igyekeztem. Hálát adtam a döntésemnek, mivel egy amolyan előszobaféleségbe jutottam. A kilincsért nyúltam, már azon járt az eszem, hogy ugyan hogy fogok haza találni és mekkora büntetésben lesz részem. De az ajtó nem akart engedelmeskedni nekem. Csak húztam lefelé a kilincset, de egyszerűen nem akart kinyílni. Egy sóhajtás közepette ráhagytam és már azon voltam, hogy visszavonulok oda, ahonnan lejöttem, így megfordultam…

…és egy akkorát sikítottam ijedtemben, mint még soha. Egy ismeretlen alak állt előttem, mosolyogva méregetett, viszont mikor elhagyta a számat a sikoly, fura dolgot tett. Megpróbált megnyugtatni.

- Hé, ne félj tőlem, kérlek – suttogta. – Nem akartam rád hozni a frászt.

- Ki vagy te? Hol vagyok? És te voltál az, aki idehozott? – bombáztam meg kérdések hadával. – Hol vannak a barátaim? És mi ez a hely?

- Figyelj, nyugodj meg szépen, addig semmit nem mondok el – nyújtotta felém a kezét.

Furcsa, nagyon furcsa dolog kerített hatalmába. Eddig kellett nekem egy-két hét, hogy megbarátkozzak valakivel, hogy a bizalmamba férkőzhessen. Nála pedig semmi ilyet nem éreztem. Inkább megnyugvást. Úgy gondoltam, ő mindentől megvédene… mellette biztonságban éreztem magam. Így habozás nélkül elfogadtam, és belecsúsztattam kicsinyke kezemet az ő hatalmasába. Egy nappali féleség felé vezetett, leültetett a kanapéra, aztán elrohant. Kezdtem volna megint megijedni, hogy eltűnt, de pár pillanat múlva megjelent, a kezében két bögrével. Mikor átnyújtotta az egyiket, az ujjaink összeértek egy fél pillanat erejéig, s mintha szikrák pattogtak volna körülöttünk. Megráztam a fejem, hátha így kimennek belőle ezek az ostoba gondolatok. Hiszen alig ismerem tíz perce!

- Köszönöm.

- Szívesen – villantott egy fogkrém reklámba illő mosolyt. – Szóval, most itt vagy nálam. Én hoztalak ide, mivel nem akartam, hogy bajod essen. Néhány állítólagos haverom, akiknek valami nincs rendben idebent – mutatott a fejére –, elmondták, hogy betörnek a város mozijába. Velük mentem. Azt tervezték, hogy akik az útjukba kerülnek, mára halottak lesznek. Szétváltunk. Mindenki más merre ment pénzt keresni. Én a büfé felé. És akkor megláttalak téged. Nem is tudom, valami arra ösztönzött, hogy tűntesselek el onnan. Egyszerűen nem akartam, hogy más is rád találjon, mert akkor most… Mindegy.

- Értem. Nos, köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Iszonyú hálás vagyok érte. Sokkal lógok neked – néztem bele a szemébe. Eddig valahogy nem került rá sor, így először megijedtem, attól, amit kiváltottak belőlem azok az igéző, gyönyörű barna szempárok. Feleszméltem, hogy mit is csinálok, ezért elkaptam a tekintetemet és rákérdeztem egy olyan dologra, amire még nem válaszolt. –  És a többiek? A barátaim?

Nyomatékosan rám nézett, de nekem nem akart lejönni, mit akart ezzel elérni. Pár pillanatig töprengtem, aztán mint villámcsapás, úgy ért a felismerés.

- Őket megölték – suttogtam. Halványan bólintott és közelebb húzott magához. Kivette a kezemből a bögre teát és megölelt. Kedves gesztus volt tőle, szorosan hozzábújtam, mintha így el tudtam volna rejtőzni a világ elől. Patakokban folytak le a könnyek az arcomról. Akármennyire is tudtam néha utálni őket, lényegében velük töltöttem le az életem nagy részét. Egy óvodába jártunk, aztán akkora szerencsénk volt, hogy egy osztályba is kerültünk, általánosban. S most pedig a gimit intéztük úgy, hogy ne kerüljünk külön. Szóval fájt. Nagyon. A tudat, hogy elvesztettem őket… Eszméletlenül kínzó volt. És én is ugyanarra a sorsra jutottam volna, hogyha ez a srác, akinek még csak a nevét sem tudom, de olyan érzelmeket vált ki belőlem, amit még senkinek sem sikerült, nincs ott… Ha nem megy velük, vagy ha nem ő, hanem valaki más talált volna rám… Akkor már én sem élnék.

- Fogalmam sincs, hogy tudnám meghálálni, hogy miattad nem haltam meg – húztam az arcom hátrébb, csakhogy bele tudjak nézni a szemeibe.

- Semmit nem kell meghálálnod, hisz’ részben miattam vesztetted el a barátaidat – sóhajtott fel.

Nagyra értékeltem, hogy nem kérdezősködött, a felől, ugyan mit kerestem én hajnalok hajnalán a városi mozi büféjében. Látszólag egy megértő, kedves, figyelmes… nem akarom ezt a jelzőt használni rá, mivel még senkire sem mondtam, de… igaz, hogy semmit nem tudok róla, de nála jobb fiúval még sosem találkoztam. Szóval ő tökéletes. Ez az egyetlen szó közrefogja mind azt, amit el lehetne mondani róla.

- Még nem is tudom a neved – jelentette ki váratlanul. – Elárulnád? Persze nem kötelező…

- Perrie. Perrie Styles – ejtettem ki, még mielőtt mentegetőzésbe kezdett volna.

- Szép. Pont, mint te – kacsintott, de ő nem csajozó dumaként. Amennyire megismertem, ő ezt komolyan gondolta.

- Köszönöm – pirultam el. – És mi… mi a te neved?

- Az viszont titok…

Hirtelen fölébredtem. Hogy lehetséges az, hogy azt álmodom, ami egyszer már megtörtént? Ilyen velem még sosem fordult elő. Vegyes érzelmekkel oltottam fel az éjjeli szekrényemen lévő kislámpát. Kipattantam az ágyból és a fürdőszoba felé siettem. Levettem a kispolcról a fogmosó poharamat és megtöltöttem vízzel. Lassan kortyolgatva fogyasztottam el, aztán visszamentem az ágyamba. És töprengtem. A múlton… az álmomról.

Még mindig szörnyű visszagondolnom arra az éjszakára. A barátaim egyszerűen csak meghaltak. Ez számomra óriási tragédia, hiszen’ egyszerre hét embert is elveszítettem.

Viszont másrészről… egy bizonyos másik szempontból… Azon az éjszakán ismertem meg Zaynt. Merthogy ő volt az a srác. Az a srác, akit alig ismertem, tudat alatt mégis gyengéd érzelmeket tápláltam iránta. De ezt a ”srácot” ezután a nap után egy huzamosabb ideig nem láttam. Nem hallottam felőle. Mindaddig, míg egy bandába nem került Harryvel. Igencsak furcsa volt a találkozásunk. Mivel én sokáig térerő hiányt szenvedtem, annak köszönhetően, hogy külföldre kerültem, csak úgy tudtam nyomon követni Hazza fellépéseit, hogyha telefonon keresztül hallgathattam végig az adásokat. Úgy meg persze nem láttam senkit, és csak az öcsém hangját ismertem föl.

De arra a napra hazautaztam, mikor bemutatta nekünk személyesen is a családját. És hát elég… vicces emlékeim vannak arról a délutánról.

Mi anyuval kitettük a lelkünket is, csakhogy finom ételt készítsünk, aztán egyszer csak betoppant négy srác. Úgy ahogyan a tipikus nagymenők, zsebre vágott kézzel, a farmnadrágjaikat majdhogynem a térdükig – némi túlzással – húzták le, és persze az sem riasztotta el őket, hogy napszemüveget viseljenek, dacára annak, hogy november közepén jártunk.

- Wow – néztem bele egyesével mindannyijuk szemébe. – London rosszfiúi nem öten vannak? – kérdeztem, miközben Harry elé álltam és egy puszit nyomtam az arcára, mivel leszögezte nekem, hogy „felőle, amikor elmennek a srácok azt csinálhatok vele, amit csak akarok, de addig viselkedjek rendesen és ne égessem le őt”. Hálás pillantást lövellt felém, amiért teljesítettem a kérését.

- Perrie Edwards – nyújtottam a kezemet egy barna hajú srácnak. Egy barna hajú, helyes srácnak.

- Louis Tomilson, rendelkezésére, asszonyom – ahelyett, hogy kezet rázott volna velem, fél térdre ereszkedett, s az ujjaimat kezdte el csókolgatni. Kérdőn néztem öcsémre, de ő csak megrántotta a vállát.

- Perrie Edwards – léptem egy szintén barna hajú és szintén helyes fiúhoz, mikor Louistól elszabadultam. Félreértés ne essék, bírtam a humorát, de a többieknek is be kellett mutatkoznom.

- Liam Payne – mosolyodott el. És igen, vele kezet tudtam rázni. Siker!

- Perrie Edwards, ha rossz lenne a memóriád – léptem nevetve a „következő” bandataghoz. Aki úgyszintén helyes volt.

- Niall Horan, ne aggódj, tökéletes a memóriám. Bár a tiedet kétségbe vonom. Tényleg nem hallottál még rólunk?

- Uhh, nézzétek, én eddig mondhatni „el voltam zárva a világtól”, semmit nem tudok rólatok, Harryvel is csak hébe-hóba tudtam beszélni, szóval ezt nézzétek el nekem. De igyekszem felzárkózni – ígértem meg nekik.

- De amúgy – állt elő a kérésével Louis –, ha tesók vagytok, hogy-hogy nem ugyanaz a vezetéknevetek?

- Öhm, ez hosszú történet, de legyen elég annyi, hogy rövidítettem a „Styles”-t és hozzáragasztottam az Edwardhoz, mivel elég ciki volt, hogy egy pasi nevet is kaptam. És így jött ki az, hogy EdwardS, ha értitek. Nem nagy cucc – legyintettem.

- Perrie, ha szépen megkérlek rá, megterítenél? – hallottam anya kiáltását a konyhából.

- Persze – válaszoltam rá. – Ti pedig… foglaljátok el magatokat.

Sürögtem-forogtam az evőeszközökkel, s közben hallottam egy ajtócsapódást, gondoltam, megnézem ki az. Észre sem vettem, de azt a két darab tányért, ami a kezemben volt, magammal vittem. Hát, nem kellett volna…

Ahogy megláttam, ki is jött be a házunkba, nagycsörömpöléssel, amire persze mindenki ijedten rám kapta a tekintetét, kiejtettem a kezemből mindkettőt. Mivel nem más állt a nappalinkba, mint Zayn. Az a Zayn.

- Te meg hogy kerülsz ide? – mit sem törődve az üvegdarabkákkal, ijedt, meglepett vonásaimat nem rejtegetve fordultam afelé, aki pár hónapja megmentette az életemet.

- Én… - akadt meg. Látszólag ő sem számított rám.

- Ahh, Pezz, ő Zayn, a bandatársam és Zayn, ő Perrie, a nővérem. De gondolom, ismeritek egymást…