16. rész: Leszbi vagyok!

PERRIE

Két hét. Ennyi idő telt el azóta a nap óta, mikor felültünk a Londonból egészen Rio de Janeiroig tartó repülőgépre. És igen sok minden történt két hét alatt. Példának okáért, kiderült, hogy leszbi vagyok, de ezt majd csak szép sorjában. Remekül haladunk a forgatással is, már csak pár másodpercnyi részletet kell felvenniük a stábnak, s néhány vágás és miegyéb után már kész is lesz a Bad Girl hivatalos videoklipje. Hát nem fantasztikus? Ezek mellett pedig még annyi, de annyi mesébe illő jelenetet éltünk meg e pár nap leforgása alatt! Egyszer mondjuk, egy hajókirándulásban vehettünk részt. Csodálatos érzés volt a tiszta, kék tengert szelni. Még delfineket is láttunk! Nagyszerű volt, én mondom. És, ha ez még nem lenne elég, meglátogattuk Brazília legnagyobb árvaházát. Olyan édesek voltak a gyerekek. Bár nem nagyon értettük meg egymást, a kisebbekkel szavak nélkül is jót tudtunk játszani, a tizenévesekkel, akik valamilyen szinten tudtak angolul, pedig jókat nevettünk és beszélgettünk. Olyan erősek ezek a gyerekek! Én el nem tudom képzelni az életemet úgy, hogy nincs anyukám. Bár sokszor összevesztünk, halálosan szerencsés vagyok, hogy megadatott ő nekem. Így miután Paullal és Dustinnal lebeszéltük a dolgot – mivel nyilvánvalóan Harry azonnal belement –, a dalunk előrelátható bevételének kilencvenöt százalékát nekik ajándékozzuk. Én szívem szerint az egészet, de nem lehetett, mert abból a maradandó öt százalékból a stábot kellett kifizetnünk. Na, de kanyarodjunk is vissza oda, hogyan is látott napvilágot az a hír, hogy a nőkhöz – pontosabban egyhez – vonzódom!

- Halljátok, ezt látnotok kell! – kiáltotta Harry. Mivel halványlila fogalmunk sem volt arról, mit akar, esetleg történt-e vele valami, egyből odasiettünk hozzá.

- Ki sérült meg? – kérdezte egyből ijedten Eleanor.

- Mi? – nevetett fel Hazza. – Csak nézzétek a tévét.

Kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén és vártuk, mi is olyan fontos.

- Most meg mit csinálsz? – pillantottam le a – szó szerint – lábam előtt heverő öcsémre, aki a telefonját bütykölte.

- Üzenek a srácoknak, hogy ők is láthassák – válaszolta, miközben szorgosan pötyögött. Rántottam egyet a vállamon, aztán pedig a tévének szenteltem a figyelmemet.

- Következő műsorunkat tizenkét éven aluliaknak nem ajánljuk – jelentette ki a monoton hang.

- Szép jó estét mindenkinek! Chelsea Briggs vagyok, és ez itt a WTF! – szentséges teremtőm, milyen hangja van már ennek a nőnek? – Ma is, mint minden vasárnap, egy óriási titokról rántjuk le a leplet! És ez nem más, mint azok az egyértelmű jelek, avagy az igazság Perrie Edwards és Eleanor Calder kapcsolatáról!

Elég érdekesen festhettünk ki mi, az említettek. Felhúztuk a szemöldökünket, összeráncoltuk a homlokunkat… értem már, miért nevezik ezt a műsort „WTF”-nek.

- Kíváncsi vagyok, mit titkoltatok el előlünk – nézett ránk ördögi vigyorral Harry.

- Nézzék, kedves nézők, nézzék csak ezeket a képeket! – jelentek meg a képernyőn olyan fotók, amin mi vagyunk rajta Ellel. – Hát nem különös, hogy mindenhol érintkeznek? Ohh, mit látnak szemeim! Még egy puszi is elcsattant – kezdtem érteni, mire akar kilyukadni ez a roppant unszimpatikus Chelsea. És csak nevetni tudtam rajta. – De hát álljon meg a menet! Mi lesz így a srácokkal? – most olyan képeket vágtak be, amin Loui és El, Zayn meg én vagyunk, s közénk tettek olyan repedés, vagy milyen jelet. – Szegénykék – sóhajtott föl drámaian, aztán hangszínt változtatott. – Majd csak kiheverik, térjünk vissza inkább a legszebb meleg párra!

- Te szent tehén – röhögött föl mellettem Eleanor. Én is csak ingatni tudtam a fejem, de Harry úgy festett, minthogyha nagyon odafigyelne a műsorra.

- De böngésszünk még egy kicsit az interneten… áhh, meg is van. Egy újabb, tökéletes kép. Pont pár másodperce töltötte föl Instagram oldalára a velük lévő Harry Styles…

- Mi van?! – fordultunk egyszerre az áruló felé. – Te képes voltál...?!

Csak vállat rántott és újra a televízióra koncentrált. Most már mi is, meg szerettük volna nézni, melyik pillanatunkat kapta le.

- Ohh, hát nem édesek? Egy Pel Caldwards pillanat. Megzabálom őket – áradozott.

A kis szemétje azt osztotta meg a világgal, amit éppen az előbb „műveltünk”. Én normálisan ülök, s közbe fulladozom a nevetéstől, barátnőm pedig elfeküdve, a lábaimra hanyatlott, mivel már nem bírta, annyira rázkódott.

Hát jó. Egy ördögi pillantást váltottunk Eleanorral, aztán előkaptam a telefonom, hogy én is feltöltsek valamit az én Insta oldalamra.

Összefűztük az ujjainkat, amolyan szerelmesen. Azt adtam meg leírásnak, hogy „Semmi baj, Szerelmem. Ezt is átvészeljük együtt. Nem számít, mennyi bántás fog érni minket. Csak te és én”. És még be is taggeltem rajta Elt. Na, jöjjön, aminek jönnie kell. Közzététel.

Hát persze, hogy még abban a másodpercben jött vagy száz komment, hogy „mi?”, „miről maradtam le?” és „ezek szerint tényleg igaz”. És egy pillanattal később a tévén is megjelent.

- Nahát, úgy látszik… – egyszerűen csak megfogtam a tévékapcsolót és kinyomtam a tévét. Szinte már fájt, annyira nevettünk és, ha ez a nő tovább folytatja, el nem tudom képzelni, mit tettünk volna még.

… Szóval, így látott napvilágot az a hír, miszerint meleg vagyok. És El is. Ja, meg az is, hogy egy párt alkotunk. Csakhogy a kételkedőket is meggyőzzük, még több „félreérthető” képet töltöttünk föl mostanában az internetre. Bár, voltak, akik átláttak a szitán így is, hogy ez amolyan ízlésficamos poén.

Mivel az ég-világon semmi bajom nincsen azokkal, akik az azonos neműekhez vonzódnak, és Eleanor sem veti meg őket, mindig próbálunk úgy fogalmazni, hogy azt ne vegyék bántásnak. És remélhetően ez sikerül is, mivel nem szeretnénk megutáltatni magunkat velük.

Na, és hogy hogyan reagáltak erre a fiúk? Hmm… Különlegesen. Hétfőig a telefont sem vették föl egyikünknek sem, és még a mai napig tweetelnek olyanokat, amik körülbelül arról szólnak, mekkorát csalódtak bennünk. Kösz. Hát ilyen a lelki támogatás tőletek?

De azóta azért javult a helyzet… valamennyivel. Még mindig hívjuk egymást néha-néha „szerelmemnek”, de a többiből visszább vettünk. Nem azt mondom, hogy e miatt megváltoztak a szokásaink. Ugyanúgy sétálunk karöltve az utcákon, néha megfogjuk egymás kezét, nehogy egyszer csak elveszve találjuk magunkat, és nyilvános helyen is megöleljük a másikat, hogyha valami óriási boldogság, vagy akár szeretetroham tör ránk. Lényeg a lényeg: nem változtunk meg miatta. 

* * * * *

Szerda. Ez a szó… Mikor még általánosba jártam, nem hiszem, hogy létezett ennél az egyetlen fogalomnál rosszabb dolog az életemben. Mindig ez volt a leghosszabb napom. Harmadikban például hatodik és hetedik óránk az német volt és mivel anyuci volt olyan kedves, hogy színjátszásra íratott be, egy darabot tanultunk meg, aminek a címe a Hans im Glück volt. Emlékszem, hogy volt vagy ötoldalnyi szöveg és azt mind meg kellett tanulnunk, annak dacára, hogy mindenki mondott vagy tíz sort. Én pedig egyszerűen nem tudtam. Folyton folyvást volt valami ici-pici hibám, például egy szót kihagytam, vagy nem is emlékeztem a felére. Rémes volt! Aztán ötödikben egy barátnőmmel felsoroltuk, miért is utáljuk a szerdát. Nem fogom az egészet elmondani, mert akkor két hét múlva sem végeznék, szóval csak a kedvencemet árulom el.

A szerda egy förtelmes nap. Még a neve is az. Most komolyan, gondoljunk bele! Szerda. Szerrrrrrrda Szerrrrrrrrrrrda. Milyen név már ez? Olyan… kiábrándító. Hát nincs igazam? De komolyan, mondjuk ki hangosan: szerda, aztán nyújtsuk el az R betűt: szerrrrrrrrrrrrrda.  Fúj! Hányingerem van tőle, inkább hagyjuk is!

Szóval, ily’ módon emlékszem a szerda szócskára. Még jó, hogy manapság észre sem veszem, milyen nap van. Ma viszont észrevettem – és most jön az a bizonyos de –, de – hogy megmondtam! – csak mosolyogva emlékeztem vissza azokra a napokra, mikor legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, mintsem hogy végig üljek két német órát, szünet nélkül, ráadásul! Amúgy még azt az egyet sosem fogom elfelejteni, hogy bár öt napot jártunk iskolába, heti tíz németre kelljen bejárnunk. S mi maradt meg bennem? Nagyon sok minden, de most hirtelen egyik sem ugrik be. Pont úgy vagyok ezzel, mint a portugállal. Nem használom, elfelejtem.

De azért egyszer hasznát vettem! Mivel szabadságon voltam, Zaynék pedig Németországba léptek fel, velük mentem. S óh, hogy mennyivel tartoznak nekem azért a pár szócskáért! Szóval. Volt ott egy idősebb biztonsági. Valamit motyogott, természetesen németül és egy mukkot sem tudott angolul. Ott álltak szegény fiúk, tehetetlenül, mivel nem tudták, mit hablatyol össze-vissza az öreg. És itt jöttem a képbe én…

- Ti hogyhogy még itt vagytok? – pillantottam rájuk értetlenül, mivel körülbelül húsz perccel ezelőtt beszéltük meg Zaynnel, hogy nem sokára utánuk megyek a színfalak mögé.

- Nem engednek be minket – válaszolt Niall.

- Tényleg? – húztam össze a szemöldökömet. – Ahh, majd én. Én megoldom! – találtam föl magamat és befurakodtam eléjük, hogy beszélni tudjak a biztonságival. – Hmm… Hogyis, hogyis? Ja, megvan! Entschuldigum, Sir, aber was ist das Problem?- érdeklődtem meg azt, hogy mi a baja.

- Sie können nicht gehen! – jött a válasz.

- Ez mit jelent? Eddig folyamatosan ezt hajtogatta – kíváncsiskodott Louis, de én csak leintettem. Mikor ilyen fontos dolgokat fordítok le magamnak, próbálom értelmezni, nem érek rá velük foglalkozni.

- Warum? – kérdeztem meg a miértjét.

- Ich weiß nicht, wer sie sind.

- Azt mondja, nem tudja, kik vagytok – fordultam feléjük.

- Ahh, wir sind One Direction – kiáltott föl boldogan Harry, mivel ezt le tudta fordítani.

- Ich glaube nicht – hitetlenkedett.

- Ohh, megvan! Hát persze, hogy ez eddig hogy nem jutott az eszembe..! Mindjárt jövök! – rohantam el a táskámhoz, de közben még halottam egy olyan kiáltást felőlük, hogy „most itt hagysz minket?”. Egy kis kutakodás után pedig meg is találtam azt, amit kerestem, s azzal rohantam vissza hozzájuk.

- Nézze csak – mutattam jó közel az arcához a V.I.P. jogosultsági kártyámat, amire pluszba rá volt firkantva valami olyasmi is, ami nagyjából arról szólt, hogy bárhova bemehetek.

- Ich verstehe – állt el az utamból a pasas, s én simán átmehettem… a gond csak az volt, hogy a fiúk már nem.

- Ohh sebaj – legyintettem – Mi is a sorrend? Talán ha megerőltetem magam, eszembe jut a szöveg és a dallam is. Majd megyek én helyettetek, nyugi…

- Az Up all night-tal kezdünk – kottyantotta el magát Niall.

- Hmmm... Az a Katy Perry-s, ugye? Na, lássuk csak! It feels like we were living in fast forward and not a moment passing by. The party's ending but it's now or never, nobody's going home tonight... INa, milyen voltam?

- Tökéletse, de most csinálj valamit, hogy mi is be tudjunk jutni, légy’ szíves - kérleltek.

- Na, jó! - sóhajtottam fel szomorúan. - Pedig milyen jó lett volna... Ahh, mindegy, wir zusammen - mutogattam rájuk. Na, és erre végre bejöhettek ők is!

- Juhú! - örvendeztek - Csúcs vagy, Perrie! Nagy ölelést! - szaladtak oda hozzám és... igen kaptam egy híres-neves One Direction-ölelést.

- Tudom, hogy imádtok, de azért ne fojtsatok meg légyszi'. Köszi... 

Igen, tudom, egy hős vagyok, nincs ezen mit szépíteni. Annyit meséltem már a múltról, ideje lenne a mai napról is, nem? Szóval…

A reggelem tökéletesen indult hála Dustinnak, mivel fél hatkor – komolyan, van még egy olyan szörnyű teremtmény, mint ő? – felhívott, hogy szóljon, ma csak délután kettőkor kell a helyszínre menni. Könyörgöm, nem tudott volna ezzel öt órával később telefonálni? Hát van neki egyáltalán szíve? Szerintem nincs.

De hát mivel visszaaludni nem tudtam, átballagtam a konyhába, hogy egy adag kakaó mellett szörfözni tudjak a neten. Tehát míg az italomat melegítettem a mikróban, addig elrohantam a laptopomért. Mire visszaértem pont kiadta azt a bizonyos „ting” csilingelést, így kivettem azt és letettem az asztalra.

- Justin Bieber megint tetkót varratott, Már csak tíz nap a legújabb Disney film premierjéig, Lady Gaga botrányt csinál botrány hátán – olvastam hangosan –, Katy Perry új albummal készül, Louis Tomilson megcsalta barátnőjét, Taylor… Hé! Mi van? – kattintottam rá arra a cikkre, ami nagyon bántotta a szememet. Figyelmesen végigolvastam körülbelül húsz sort, végignézegettem a képeket, aztán összecsuktam a gépemet. Elgondolkozó fejet vágtam, közben azon agyaltam, mi lehet ebből igaz. Végül pedig rájöttem: semmi. Ismerem Louit, ő egyáltalán nem az a fajta. Ha „ráunt” volna Elre – amit kétve’ hiszek –, akkor becsületesen szakított volna vele, nem pedig a háta mögött csalja meg. Ez egyszerűen nem ő! Én tudom jól.

Miután ezt eldöntöttem, szétnyitottam a laptopot és tovább nézelődtem, ezúttal hagytam a fenébe a híreket, inkább az Instagrammot csekkoltam. Mivel ilyen korán nem nagyon osztott meg senki semmit, ezért ezt a lapot bezártam, s az e-mail fiókomat ellenőriztem. A spam leveleket töröltem, a különféle akciók nem keltették fel az érdeklődésemet. Viszont kaptam valakitől egy személyes üzenetet…

Feladó: Ismeretlen

Címzett: Én

Tárgy: Jól figyelj rám!

Sok időm ment arra, hogy utánajárjak az igazi címednek, így nagyon remélem, hogy eljut hozzád ez a levél…