18. rész: A húszassal fogunk menni!

Kedves Olvasók!

Kellemes vasárnap estét kívánok nektek! Hogy vagytok? Várjátok már a szünetet? Esetleg hozzátok már beköszöntött? Mik a terveitek? Remélem, benne van a 24-ei egész napos Steal My Girl klip nézése!!:D

Vártátok már ezt a részt? Ti is érzitek, hogy közelít a vég? (Titeket is idegesít, hogy folyton kérdéseket teszek föl?) 

Tessék-lássék, 18. fejezet a Girl with purple lips-ből - mindenképp' hagyjatok magatok után nyomot!

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,

 Danielle Cobbler 

VOLTAM, VAGYOK, LESZEK

------------------------------------

PERRIE

– Ma nem lesz olyan meleg, maximum tizenöt fok – kiáltotta Eleanor.

Nagyszerű, akkor legalább azon már nem kell agyalnom, milyen szellős, nyárias ruhát vegyek föl. Így végre hasznát is veszem azoknak a daraboknak, amiket hoztam.

A választásom egy fehér ing, bézs bőrkabát, egy bézs farmernadrág, valamint egy szintén bézs magas sarkú lett. Plusz ezekhez még hozzácsaptam néhány fehér kiegészítőt. Gondolok itt egy mini táskára, fülbevalóra, karkötőkre és hajba valóra.

Mikor elkészültem, átsétáltam a nappaliba és leültem egy fotelba. Mivel se El, se Harry nem készült el, így egyedül voltam ott. Nem szokásom, de mivel éppen halálra untam magamat, egy kisebb mérlegelés és egy ördög-angyal játék után a kezembe kaptam az öcsém telefonját, és naná, hogy az üzenetek menüpontba léptem be. A legelső beszélgetésre kattintottam rá, ami nem nevet, hanem számot írt ki.

Csak hat SMS-t kellett elolvasnom, rájöttem, hogy az öcsémre bizony rátalált a szerelem. Még hozzá nagyon cuki, rózsaszín ködös szerelem. Komolyan, olyan édes, „Nyuszim”-nak hívja a leányzót. Késztetést éreztem, hogy halljam a lány hangját, hátha találkozok vele, és akkor fel tudjam ismerni. Okos lány módjára nem Hazza telefonjáról tárcsáztam, mert azt látta volna, hanem az enyémről. Ami viszont igen… meglepőre sikeredett. Na, jó. Majdnem szívrohamot kaptam.

Szóval. Éppen, hogy írnám be a harmadik számjegyet, mikor automatikusan kidobja a készülék azt a nevet, akinek ugyanígy kezdődik a telefonszáma. Ügyet sem vetve rá, gondolván, biztosan csak véletlen egybeesés, folytattam. De az onnan akkor sem tűnt el, mikor befejeztem. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, leellenőriztem háromszor is, de a számok csak-csak egyeztek. Mint a hideg zuhany, úgy ért a felismerés, értelmet nyert minden kis nyom, utalgatás.

Waliyha Malik. Ő az a bizonyos lány, aki elrabolta Harry szívét.

* * * * *

A mai forgatás jócskán elhúzódott, egészen reggeltől késő estig kellett ott maradnunk. A hab a tortán már csak az volt, hogy nem volt mivel haza mennünk. Komolyan! Itt vannak ki tudja hányan, és egyik sem képes arra, hogy béreljen egy autót, vagy valami? Ezzel nem díváskodni akarok, de mikor az ember úgy érzi, hogy helyben bepisil, kicsit ideges. De csak egy egészen kicsit.

– Na, jó a terv a következő – intett Dustin, hogy menjünk hozzá közel. – Szóval. Mivel ilyenkor már nincs nyitva kölcsönző és senkinek nincs az itt lévők közül pillanatnyilag rendelkezésünkre álló autója, ezért a közlekedést fogjuk választani. Méghozzá a villamost.

– Ezt nem mondod komolyan?! – hökkentünk meg. Már nem azért, de nemzetközileg ismert emberek vagyunk. Így egy hangyányit nehéz lesz hazajutni anélkül, hogy ne rohamoznának meg minket az emberek.

– Tudom, mire céloztok ezzel, de megoldom – próbált minket nyugtatgatni. – Ura vagyok a helyzetnek – hát persze.

Az az emberke, aki ugye „ura a helyzetnek”, most nagyon nem a szívem csücske, mivel háromnegyed órája állunk ebben a hülye megállóban, a szakadó esőben! Nem tudom, hol jár az agya, de hogy itt nem, az biztos. Legelőször úgy volt, hogy tökéletes lesz nekünk a húszas, mivel az ki visz egészen a főtérig minket, s miután elment előttünk vagy három tizennyolcas, eszébe jutott, hogy nekünk végül is az lenne a legjobb, mivel a végállomásától már csak egy kicsit kéne sétálni, és már ott is lennénk a szálloda előtt. De nem. Mivel, az nem is a mi szállodánk lett volna, hanem egy másik, a város túloldalán lévő. Marha jó. Szóval, ez után megint megnéztük azt a kis táblát, aminek nem jut eszembe a neve, de azt tudom, hogy oda vannak kiírva, hogy melyik járat mikor és hova megy. Azt mondta, hogy most már biztosan jót fog mondani, érzi a zsigereiben. Hát a zsigerei viszont nem nekünk akartak kedvezni, mivel a huszonkettest javasolta, amiből egy darab sem járt éppen arra. Marha jó. Na, itt már nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért keresztbe tettem a lábaimat és annyira összeszorítottam azokat, hogy még csak véletlenül se csurogjak be.

Álldogáltam így vagy öt percet, aztán kezdett alábbhagyni a késztetés, hogy „bepöttyenjen”, így én is találgattam a többiekkel, hogy melyik villamos is lenne nekünk a legjobb. Időközben még egy hetvennyolcas és egy hatvankettes is elsuhant mellettünk, amit tényleg nem tudok hova tenni, mert a listán nem is szerepelt ez a két szám...

– Mi lenne... – kezdtem volna bele, de nem is engedték, hogy végigmondjam, lepisszegtek. Hát, kösz. Itt, mivel már nagyon elegem volt, pár méterrel arrébb álltam tőlük, jött velem az én hű bajtársam, El is. Gondoltuk, hát, akkor, ha ők olyan nagyon okosak, mint hiszik, akkor találják ki ők, pasik, mivel jutunk haza. Úgy tíz perc elteltével pedig meg is jött a nagy ötlet. Végül is nekem már tök mindegy volt, csak jussak már el egy... WC-re!

– A húszassal fogunk menni – jelentették ki.

– Ezt ugye senki sem gondolta komolyan?! – akadtam ki. – Vagy tízszer elment már előttünk az a busz, de nektek most jut eszetekbe, amikor... – pillantottam a táblára. – … már csak húsz perc múlva jön a következő?

– Ez van – rántotta meg a vállát Dustin, ami... igen fura és szokatlan dolog volt tőle.

Az arcomra elég fura dolog ülhetett ki, ami valahol az idegbaj, düh, és szenvedés között lehet, mivel kaptam mindhármójuktól egy-egy sajnálkozó pillantást. Mondanám, hogy segített valamennyit, de miért hazudjak? Inkább behunytam a szemem és nem gondoltam semmire se. De tényleg! Még... Zaynre se. Pedig ő általában nem számít bele a „semmibe”. De most... most beleszámított. És igen, így lassan, de valahogyan eltelt az idő és a várva várt villamosunk megérkezett.

Felhúztuk a kapucnijainkat és lefelé nézve mentünk a busz legesleghátuljára. Szerencsénk volt, mivel nem ültek még rajtunk kívül sokan, maximum hat emberke lehetett, hiszen már tényleg nagyon késő volt, de azért fő a biztonság.

Dustin vett jegyet nekünk is, s míg Harry és El azon civakodtak, ki lyukaszthatja ki előbb a sajátját, én ide-oda mocorogtam a széken, csakhogy visszatartsam. Bakker, de rossz, mikor nincs „kéznél” egy WC sem..!

* * * * *

Alighogy kinyílt a lift ajtaja, én már repültem is ki rajta. Hatalmas meglepetésemre Austin állt az ajtóban. Nem volt tervbe véve, de nem tehettem mást, minthogy félrelököm, egy „VIGYÁZAT!” rikkantása közben, mivel ő szépen, nyugisan, mit sem tudva arról, miken mentem keresztül, csakhogy végre bejuthassak egy átkozott fürdőszobába, mindkét kezét kinyújtva, nekitámaszkodott az ajtófélfának. Bocsi, Austin, de muszáj volt.

Hatalmas megkönnyebbüléssel jöttem ki a mosdóból, pár perccel később. A többiek nagyban nevettek a nappaliban, így elnézésüket kértem, hogy most nem leszek velük, de előtte persze köszöntöttem régi ismerősömet, Austint, aki elárulta, hogy annak köszönhetjük a látogatását, hogy ő is pont másnapra tervezte a hazautazást és akkor már miért is ne menjünk együtt?

Gyorsan letusoltam, s elvégeztem mindent, amit csak kellett, aztán átvettem a pizsamám. Nem, még nem bújtam ágyba, hanem szorgos kislány módjára, összepakoltam a ruháimat és beleraktam a bőröndbe, hogy ne reggel kelljen ezzel húznom az időt. Egy jó háromnegyed óra elteltével, mikor elkészültem ezzel, eszembe jutott, hogy nem pizsamába kéne majd utaznom, bármennyire is kényelmes, így – mivel természetes, hogy az a felső kellett, ami a koffer legalján volt – pakolhattam is ki az egyik tartalmát. Hurrá!

Na, de aggodalomra semmi ok, pár pillanat alatt kiválasztottam a tökéletes szerelést. Mivel tudtam, hogy minimum egy fotó rólam el fog terjedni az interneten, olyan ruhákat válogattam össze, amik nem ütik meg a kurva jelzőt, viszont a kurva jól néz ki-t már annál inkább. Gondoskodtam arról, hogy – A verzió, miszerint az a bizonyos csaj hazudott – az a kis lotyó, Maya Dolites is irigykedve pillantgasson rám, és kétszer gondolja meg ezután, kivel áll le szórakozni. És – most jön a fájdalmas B variáció –, ha igaz és Zayn tényleg... Szóval, forduljon meg utánam, és az járjon a fejébe, hogy lehetett akkora idióta, hogy ezt művelte velem. Mindenesetre nagyon remélem, hogy az A terv jön be. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon... Szóval, nagyon reméltem.

Mire mindennel elkészültem és az ágyba is kerültem, az óra a negyed kettőt ütötte. Szerencsénk az egészben az, hogy csak délután indulunk el haza, mert még van egyetlenegy rövid kis jelenet, amit még le kell forgatnunk, aztán pedig lerójuk a tiszteletkörünket Rioban – érts: keresztülkocsikázunk a városon és megpróbálunk minden említésre méltó helyre benézni – és csak ezután megyünk ki a reptérre, ahol pedig, értelem szerűen fölülünk a gépre és irány London!

Mit is mondjak, vegyes érzelmeim vannak a hazatérésünkkel kapcsolatban. Egyrészről feszengek, mivel félek attól, ami otthon vár; Zaynnel beszélni a dologról. Igazából nem is magától Zayntől, hanem a válaszától... De, állj! Én teljes mértékben megbízok benne, félreértés ne essék. Nem, tagadom, tényleg furcsa lehet, hiszen, ha azt mondom, millió, az nem fejezi ki azt a mennyiséget, amennyit megvádolták Zaynt azzal, hogy félrelépett. Fogcsikorgatva, de legyűrtem mindezt, a hírnév ugyanis ezzel jár. De ez a levél... Még soha nem írtak nekem az e-mail fiókomba, na, de hogy ilyen részletesen is elemezték volna... Soha.

Másrészről pedig, levél ide, vagy oda, szörnyen hiányzik nekem az én Zaynem. És persze a többiek is, na de ő..! Megfogalmazhatatlanul. Az érintése, a csókja, a hangja... mindene. Annyira várom már, hogy újra a karjai közt legyek.

Az utóbbi pár napban eltaszítottam őt magamtól. Nem mindig vettem föl neki a telefont, vagy ha igen, gyorsan elhadartam a szokásos szövegemet, meghallgattam őt is, aztán valami indokkal leráztam. Tudom, hogy ez rettentően furcsa, hiszen bárki más, aki a helyembe lehetne, az nem tenné ezt. De én viszont egyszerűen képtelen vagyok rá, pillanatnyilag... Szívem szerint küldenék neki egy SMSt, hogy bocsánatot kérjek benne a viselkedésemért, és hogy elmondjam, mennyire szeretem, de nem ment. Mivel gyáva voltam. Nagyon gyáva.

Úgy döntöttem, inkább lehunyom a szemem és alszok, de ekkor jött egy üzenetem. A telefonom „pittyent” egyet, és, tudom, szomorú, de én abban a másodpercben ugrottam. Hátha...

Nem, nem Zayn volt az. Nem írta, hogy „szeretlek” vagy, hogy „hiányzol”. Nem, nem ő volt. Viszont annak is nagyon örültem, ami tényleg jött.

Louis: Nem kell ott lennünk. Egyikőnknek sem.

Perrie: Tényleg?

Louis: Tényleg.

Perrie: Hogy csináltad?

Louis: Egyszerűen csak bevetettem a különleges fegyveremet, vagyis a vonzalmamat.

Perrie: A vonzalmadat?

Louis: Ja.

Perrie: Végülis mindegy. De most már megyek, mert mindjárt elalszok. Jó éjt.

Louis: Ok, neked is xx

Perrie: :)

Ez után pedig egy vigyorral az arcomon tértem nyugovóra. Csodálatos hírt kaptam, Louis azt állította – ami elhittem neki –, hogy küldött oda embereket, így nekünk nem kell elutazni Afrikába. És ez valami elképesztő! Helyette otthon lehetünk a szeretteinkkel. Hú, őszintén remélem, hogy még akkor is belefog tartozni Zayn a „szeretteimbe.” Nagyon, nagyon, nagyon remélem...